Századok – 2012

FIGYELŐ - Ormos Mária: Egy megkerülhetetlen könyv a Rákosi-korszakról I/205

208 FIGYELŐ különös, mert jól tudta, hogy megerősítésért, jóváhagyásért rendszeresen Moszkvához kell fordulnia, és mégsem értette meg, hogy nem azonos, amit Hruscsov megerősíthet, azzal, amit Sztálin egyszer jóváhagyott. Gyarmati 1947/48-at tekinti a fordulat évének, és a magam részéről azt gondolom, hogy nincs nagy jelentősége annak, ha valaki korábban indítja, vagy később fejezi be a váltás időszakát, mert végeredményben folyamatról volt szó, amelyben a láncszemek egymásba kapcsolódtak. A kommunista erőszaknak voltak jelei már 1946-ban, de a korlátlan önkény majd csak 1949-ben teljesedett ki. A szovjet rendszerbe való betagolódás és a vele járó terroruralom eleve fenyegetett a háború utáni helyzetben, és túlhatalmával Moszkva kezdettől fogva élt is. Bár — véli a szerző — megjelentek 1945 után a demokratizálás egyes fontos jegyei, a szovjetizálás lehetősége kezdettől fogva jelen volt. Emiatt nevezi az 1945/47-es éveket az ál-demokrácia és az ál-parlamentarizmus korának. Csak az lapult még az idők méhében, hogy beavatkozását az ország életébe Sztálin meddig, milyen pontig és mikor véli szükségesnek. Fontos részkérdésként tisztázza Gyarmati, hogy az 1947-es választásokon a nagyméretű csalást nem a kék-cédulázás jelentette, hanem az annál sokkal jelentősebb adminisztratív csalások tömege, amelyek mintegy félmillió embert akadályoztak meg választójogosultsága gyakorlásában. Felveti a szerző a kérdést, hogy vajon az ország sorsát, miként azt többen hinni vélik, valóban Jaltában döntötték-e el, midőn a szövetségesek — úgymond — elosztották maguk között a befolyási övezeteket, és ha ezt nem teszik, ha a nyugatiak nem „árulják el" Kelet- és Közép-Európát, úgy a világtörténelem más utat vett volna. Gyarmati e feltevést kereken cáfolja. Rámutat, hogy a háború menete minden külön alku nélkül kijelölte a további utakat, a nyugati szövetségesek és a keleti partner befolyási övezetét. A háborús szövetségi stratégia alapjait kétségtelenül nem a jaltai konferencián fogadták el. Roosevelt és Churchill már 1943 augusztusában megegyezett egymással Quebecben, hogy a nagy offenzívát Franciaország északi részén indítják, és ehhez a teheráni konferencián Sztálin boldogan hozzájárult. Az úgynevezett „második frontot", amely a valóságban a harmadik, vagy ha a Csendes-óceán térségét is ideveszem, akkor a negyedik volt, a szövetségeseknek ekkor már meg kellett nyitniuk, ha nem akarták, hogy a Vörös Hadsereg elérje az Atlanti-óceánt, és akár a szorosan vett katonai szempontokat, akár a távolabbi politikai és gazdasági érdekeket nézték is, a Balkánnal szemben mindenképpen Nyugat-Európát kellett előnyben részesíteniük. Ráadásul Sztálin számára is ez volt egyedül elfogadható. Ezzel a döntéssel Nyugat és Kelet sorsa érdemben máris eldőlt. (Nota bene: a teheráni határozatokról a budapesti kormánykörök is értesültek.) Churchill és Eden utólagos próbálkozását a befolyási övezetek százalékos megosztására már csak olyan diplomáciai játéknak lehetett tekinteni, amelynek sikerében vélhetően maguk se igen hittek, Sztálin pedig, aki úgy tudta, hogy amit a Vörös Hadsereg egyszer elfoglalt, az minden bizonnyal el van foglalva, könnyedén belement az alkuba. Az átmeneti időben, amelyet Gyarmati presztálini kornak nevez, a szerző bevezet egy új, és szerintem nagyon fontos fogalmat, a „rejtőzködő transzfor-