Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Pálmány Béla: A reformkori magyar országgyűlések történeti almanachja, 1825-1848. (Ism.: Sebők Richárd) VI/1501

TÖRTÉNETI IRODALOM 1503 Pálmány az alsótábla törvényhatóságainak jellemzésekor a terjedelem több mint felében írt Fiume és a Tengermellék közjogi helyzetéről, valamint a diétái képviseletéről — ami talán túlzás az országgyűlési folyamatokban betöltött szerepükhöz viszonyítva — például a vármegyékhez képest. A vármegyék esetében szintén a kivételes helyzetűeknek szentel nagyobb figyelmet: a Magyar Királysághoz visszacsatoltakat emeli ki. A Temesköz visszacsatolását 1741-re teszi, azonban a szakirodalom szerint a vonatkozó decretumok rendelkezéseinek dacára valójában a vármegyék helyreállítása 1778-ban történt meg, a diétán pedig csak 1790-ben jelentek meg. (1741. évi 18. törvénycikk 3.§. Magyar törvénytár, 1740-1835. törvényczikkek. Szerk. Dr. Márkus Dezső. Bp., 1901. 31. 1790. évi 28. törvénycikk. Magyar törvénytár, 1740-1835. törvényczikkek. Szerk. Dr. Márkus Dezső. Bp., 1901. 181., Bak Borbála: Magyarország történeti topográfiája, A honfoglalástól 1950-ig. Bp., 1997. 66-67. és 111. Vö.: Szíjártó: A diéta 440-441.) A vármegyék és követeik országgyűlési részvételének leírásakor Pálmány azt fejtegeti, hogy egy-egy vármegyei közgyűlés szerinte helyi parlamentnek tekinthető, mert azok országos ügyekről formáltak véleményt, politikai fórumok voltak, valamint egymással is rendszeres kapcsolatban álltak és tájékoztatták is egymást. (Pálmány: Reformkori almanach 31.) Eme felvetés értékes nemzetközi összehasonlító elemzések hipotézise lehet. Az alsótábla ülésezésének bemutatásából megtudhatjuk, hogy 1790-től egyre fontosabb szerepet játszottak a diétán az úgynevezett kerületi ülések, melyek területi beosztása a bírósági szervezet kerületi tábláinak illetékességéhez igazodott. 1825 szeptemberétől tovább nőtt a kerületi ülések befolyása, azok egyesítésével. A kerületi ülésről a királyi tábla tagjai távol maradtak, s az ülés résztvevői maguk közül választottak elnököt és jegyzőket is. A királyi tábla kapcsán röviden kitér a szerző III./VI. Károly 1723. évi bírósági reformjára és az átalakított felsőbíróság felépítésére. Azonban a királyi tábla tagjainak felsorolásakor nem tisztázza megfelelően, hogy még mint bírósági intézményre vagy már mint országgyűlési testületre gondol, ami pedig lényeges különbséget jelent összetétele szempontjából. Feltételezhető, hogy a királyi tábla elsőfokú és fellebbviteli bíróságként való értelmezése helyett a diétái testületként értelmezi és az ezt alkotó hivatalviselőket mutatja csupán be, ugyanis a királyi táblának csupán az országgyűlésen tagja a báni ítélőmester. A szövegből továbbá nem derül ki egyértelműen, de a személynöknek két személynöki ítélőmester segíti munkáját, míg csak egy nádori és egy országbírói ítélőmesteri pozíció létezett. Érdekes adalékot olvashatunk a királyi jogügyigazgatót illetően. Míg Szíjártó M. István szerint a jogügyigazgató hivatalból nem tagja a rendi országgyűléseknek, hanem egyéb tisztségénél fogva jelenhetett meg a 18. századi diétákon (Szíjártó: A diéta 432-433.), addig Pálmány Béla úgy tudja, hogy a jogügyigazgató 1825-1848 között az alsótáblán jelen volt a névjegyzékek tanúsága alapján. (Pálmány: Reformkori almanach 29.) A királyi tábla tagjainak diétái feladatai közé tartozott az írásbeli ügyintézés, a szövegek megszerkesztése és az adminisztráció. A szerző álláspontja az, hogy a reformkorban a szavazásokon és a politikai vitákban nem játszottak szerepet, bár a 18. század diétáin még aktív véleményformálók voltak a királyi tábla tagjai, mind az ítélőmesterek, mind pedig az alnádor. (Vö.: Bónis György: A bírósági szervezet megújítása III. Károly korában, Systematica Commissio. Bp., 1935, 111-112.) Ezért érdekes kutatási témának tűnhet a királyi tábla országgyűlési szerepének alakulása, illetve az egyes személyek diétái közreműködése, valamint a királyi tábla alsótáblai jelentőségének változása. A „távollévők követei" csoport megnevezésében a szerző egy az eddigi szakirodalmi gyakorlattól eltérően a „távollévők képviselői" kifejezés használatát ajánlja a reformkori elnevezésre hivatkozva. Álláspontját azzal indokolja, hogy a távollévők képviselői természetes és jogi személyek megbízottjai, és a világi és egyházi rendi testületek akarata szerint választott követektől megkülönböztetendők. (Pálmány: Reformkori almanach 34.) A szerző saját adatgyűjtésére hivatkozva hangsúlyozza, hogy a nemesek mellett városi polgárok, honoráciorok leszármazottai és akár még jobbágyok is lehettek távollévők képviselői. Pálmány Béla a bevezetőben adattárának statisztikai összesítésére és gyűjtésének bizonyos szempontból való első elemzésére is ugyancsak kísérletet tett. Ahogyan ezt ő is jelzi — s magam is egyetértek vele —, jelenlegi almanachja felhasználási lehetőségeinek pusztán a történészi kíváncsiság és kérdésfelvetések szabnak határt. Az összesen 72 felsőtáblai főpapról megtudhatjuk, hogy közel egytizedük volt főnemes, és megközelítőleg négytizedük tartozott a köznemesi származásúak közé, s majdnem a teljes mintában szereplők fele a Felvidéken született. A világi főrangúakról azt írja a szerző, hogy a vizsgált diétákon összesen 504 fő jelent meg, míg 552 távollévőként követet (képviselőt) bízott meg. A zászlósúri csoportba — országbíró, bán, tárnokmester, nemesi testőrség kapitánya, főlovászmester, főkamarás, főudvarmester, főétekfogó-