Századok – 2012
TÖRTÉNETI IRODALOM - Pálmány Béla: A reformkori magyar országgyűlések történeti almanachja, 1825-1848. (Ism.: Sebők Richárd) VI/1501
1502 TÖRTÉNETI IRODALOM zó testületként működött, a korabeli parlamentarizmusok körében egyedülálló jelenség volt." (Bérenger, Jean - Kecskeméti Károly: Az országgyűlés és a parlamenti élet Magyarországon, 1608-1918. Bp., 2008, 229.) Az alsótábla kormányzati beavatkozástól független szervként való feltüntetését véleményem szerint árnyalni lehetne azzal, hogy az alsótáblán egy dikasztérium, a királyi tábla szinte összes tagja hivatalból képviseltette magát, illetve a személynök egyik szerepe az alsótábla döntéseinek a befolyásolása volt. (Szíjártó: A diéta 153-158.) Pálmány Béla ismerteti az egyes rendi csoportok kialakulását és összetételét, az egyházi és világi méltóságok tisztségét, valamint azt, hogy a témájául választott korszakban milyen jogi szabályozás vonatkozott az országgyűlési részvételükre. Majd bemutatja a katolikus főpapságot, kitérve a 18. században alapított püspökségekre, az érsekek és püspökük kinevezésére, illetve ezen személyek kormányhű magatartására, majd a választott és/vagy felszentelt vagyis címzetes püspökökre (amelyről megállapítja, hogy az előzőekhez képest egy újabb keletű megnevezés). Az egyházmegye nélküli, de püspöki címmel mégis rendelkező főpapi tisztség kialakulásának rövid történeti áttekintése után részletesebben ír a pannonhalmi főapát és a premontreiek jászóvári prépostjának diétái részvételéről. A szerző a felsőtábla világi főméltóságainak tárgyalását a zászlósurakkal kezdi. Róluk azt mondja, hogy rangsorrendjük és funkciójuk a 18. századra „alkotmányosan meghatározottá vált" (Pálmány Béla: A reformkori magyar országgyűlések történeti almanachja, 1825-1848. I—II. kötet, Bp., 2011, 17.), ami nem túl szerencsés szóhasználat, amikor nemcsak hogy írott vagy legalábbis minden politikai szereplő által elfogadott íratlan alkotmány nem volt, hanem a diéta által hozott dekrétumokat a mai fogalmaink szerint még törvénynek sem tekinthetjük. ( Magyar állam-és jogtörténet. Szerk. Csizmadia Andor. Bp. 1978. 217-218. Szíjártó: A diéta 31-32.) Szintén kérdéses, hogy a kancellár, a személynök, a kamaraelnök és a koronaügyész (jogügyigazgató) a zászlósurak közé sorolható-e. (A szerző azon álláspontjával szemben, hogy a személynök vagy éppen a királyi jogügyigazgató (vagy akár a kancellár vagy a kamaraelnök) zászlósúrnak tekinthető-e, a szakirodalom jelentős vonulata sorolható fel. Az alábbi szerzők mind az ellen foglalnak állást, hogy a személynököt és a királyi jogügyigazgatót zászlósúrnak tekinthessük: Magyar történelmi fogalomtár. Szerk.: Bán Péter. II. kötet, L-Zs. Bp., 1989, 262.; Fallenbüchl Zoltán: Magyarország főméltóságai, Az udvari méltóságok archontológiája. Bp., 1988, 21.; Nagy István: A Magyra Kamara, 1686-1848. Bp., 1971, 89.; Szíjártó: A diéta: 432-433.; Varga Endre: A Királyi Curia, 1780-1850. Bp., 1974, 156-157. és 166.) Pálmány Béla a továbbiakban ismerteti a nádor, az országbíró, a horvát bán, a tárnokmester, királyi főlovászmester, főajtónállómester tisztségét és azok vázlatos hivataltörténetét. Pálmány következetes abból a szempontból, hogy a zászlósurak közé sorolt kancellárok hivataltörténetét is ebben a részben ismerteti, még akkor is, amikor ő maga írja le, hogy a kancellár „nem »igazi« zászlósúr »főhivatalnok«". (Pálmány: Reformkori almanach 19.) Majd így fogalmaz a szerző: „Ismét kiemeljük, hogy az udv. kancellárok nem főméltóságuk, hanem főhivataluk alapján voltak a diéták főrendi táblájának tagjai - e minőségükben 1608-tól nem is szerepelnek a névjegyzékekben." (Pálmány: Reformkori almanach 20.) A következő egységben a főispáni tisztség történetéről és a diétái szerepvállalásukról értekezik a szerző, gondosan megkülönböztetve az örökös (perpetuus) és az örökletes (hereditarius) főispáni címet. A mágnásokról megtudhatjuk, hogy „a nem a legmagasabb rangú világi hivatali, katonai vagy egyházi tisztségeket viselő regalisták (pl. dikasztériumi titkárok, tanácsosok, és egyszerű kanonokok) túlnyomórészt nem vettek részt a felsőtábla ülésein, mivel összeegyeztethetetlennek tartották a királyra tett esküjükkel, hogy a lojálistól eltérő, a magyar rendekkel azonos politikai magatartást tanúsítsanak." (Pálmány: Reformkori almanach 23.) Majd Pálmány Béla részletesen bemutatja a felsőtábla ülésrendjét utalva — de azt meg nem nevezve — a precedencia fontosságára. Némileg zavaró módon a szerző a következő oldalakon újabb téma tárgyalásába kezd Az alsótábla alkotóelemei és ülésezése, majd utána A felsőtábla szervezete és ülésezési rendje cíművel visszatér a felsőtábla jellemzésére, s ezt Az alsótábla rendi csoportjainak ismertetésével folytatja. Talán áttekinthetőbb lett volna, ha a szerző egy külön összefoglaló alfejezetet szentel mindkét tábla ülésrendjének tisztázására, működésük bemutatására és kooperációjuk ismertetésére. Pálmány Béla továbbá megfontolhatta volna egy egyre szűkülő perspektíva alkalmazását, hogy a rendi országgyűlések 1608-1848 közötti átfogó bemutatásától (I.) indulva, a király és a rendek viszonyát (IV), a nádor és a diéta együttműködését (V) vázolva, a „Politikai vagy törvényhozó fórum?" kérdésének felvetése (II.) után egy léptékváltással a diétát alkotó csoportokra helyezze a hangsúlyt, végül a csoportokon és családokon keresztül közelítsen az egyes személyekhez, és tárgyalja végül az adattár névcikkeinek felépítését.
