Századok – 2012

FIGYELŐ - Diószegi István: Gondolatok Vermes Gábor könyvéről VI/1451

1490 FIGYELŐ Egy másik cikk az arisztokrácia megvető viselkedését állította szembe a „szegény nép" védelmével, megint másik az újságírást az erény és az igazságosság szintjére emelte, egy az egyesületek létrejöttét ünnepelte, egy pedig elítélte a lármás, duhaj viselkedést, még ha az elkövetők liberálisok voltak is. Az előfizetők száma az 1840-es évek elején 4700 körüljárt, ami nem volt sok, de a népszerű napilapokat és folyóiratokat gyakran tovább adták az olvasók. Dessewffy Aurél, József legidősebb fiát apja azért hozta Pestre, hogy kifinomult úriember váljon belőle, aki egyformán otthon van a családi könyvtárban, a kormányhivatalokban és az arisztokrata szalonokban. Barátai és ellenségei egyaránt ragyogó elmének tartották, ő „Kossuth legjelentősebb, mondhatni egyetlen igazán komoly ellenfelének bizonyult". Kétségtelenül ő volt a mérsékelt konzervatívok körében régóta ismert irányzat legintelligensebb és legvilágosabban érvelő szószólója, mely irányzat azt igyekezett megfejteni, hogyan lehet összeegyeztetni a status quo lényegi elemeinek megőrzését a gyorsan változó világnak tett engedményekkel. Szárnyaló karrierje akkor érte el csúcspontját, amikor 1841-ben a Világ szerkesztője lett, majd kegyetlenül vége szakadt 1842-es, harmincnégy éves korában bekövetkezett halálával. Még a nézeteivel egyet nem értő Deák is kijelentette, a „hatalomnak egy részét óhajtotta és reményiette volna." Dessewffy hatása részben érvelésének logikáján alapult. Igaz az — kérdezte — hogy az arisztokrácia makacsul ellenzi a reformokat, a kormány pedig elnyomást gyakorol és aláássa az alkotmányt? Desssewffynek kételyei voltak erről. Szerinte elég „szabadon mozognunk a kifejlés ösvényein. A hiba inkább abban rejlik, hogy sorsunkká vált igen sok fontos kérdést elhamarkodni". Pedig ez ellenkezik a józan politikával nélkülöz minden igazolást. Ennek az érvelésnek a mentén Magyarországon nem feltétlenül az úgynevezett „népszerű eszmék"-nek kellene igazán számítaniuk, amelyeket gyakran kísér egyfajta „erkölcsi terrorizmus", ami nyilvánvalósan a politikusok népszerűségének a fokozását szolgálja. Ez a vita azonban nem a kormányzás elveiről szólt, hanem bizonyos konkrét célok elérésének lehetőségéről, s ebben Dessewffynek nem sikerült egyensúlyt tartania. Azt követelte például, hogy a földesurak kapjanak teljes kompenzációt, amennyiben felszabadítják jobbágyaikat. Bármi, ami ennél kevesebb, nem volna más mint Jogilag rablás, a nemzeti gazdaságra nézve pedig iszonyú veszteség". Valóságban egy ilyen követelés teljesen tönkre tette volna a jobbágyokat, s emiatt nem is volt megvalósítható. Könyvében másutt elítélte a földbirtokosokat ért támadásokat, s hajthatatlan volt a „ius aviticum", az ősiség rendszerének megőrzésében. Még a megmérsékeltebb liberálisok sem értettek vele egyet. Dessewffy nem tartotta titokban azt sem, hogy teljes szívből támogatta a kormányzatot, még az ország autonómiájának kárár is, feltéve, hogy a kormány hatalma tényleges, nem pedig névleges. Ezek a nézetek korlátozták befolyását, ahogy még a vele rokonszenvező életrajz írója is megjegyezte. „Számos barátja értette és szerette, amit mondott, de megkérdezték, vajon Dessewffy nem volt-e Pecsovics, azaz a kormány elvtelen támogatója." Mérsékelt konzervatívként Dessewffy megmaradt a széles értelemben vett alkotmány keretein belül és nem ellenzett teljes mértékben minden reformot. Elfogadta például a nemesek adófizetési kötelezettségét és a választójog mérsékelt kiterjesztését.