Századok – 2012
FIGYELŐ - Diószegi István: Gondolatok Vermes Gábor könyvéről VI/1451
FIGYELŐ 1491 Amíg Dessewffy a mérsékelt konzervatívok zászlóvivője volt, magas intelligenciája, bátorsága és logikus érvelései Kossuth méltó ellenfelévé tették, mert nem ismert félelmet, határozott volt, tudta mit akar, mi ellen harcol. Ez az úgynevezett neokonzervatív magatartás azonban tele volt ellentmondásokkal. Végül is, amellett, hogy érezték a kétoldalú nyomást az iránt, hogy állást foglaljanak konkrét politikai célok tekintetében, az embereknek el kellett dönteniük azt is, hogy részesei akarnak-e lenni a reformokért indult mozgalomnak, vagy szembefordulnak velük. Sok kortárs kikerülte a döntést, habozott és köntörfalazott, mert vonzotta a lehetőség, hogy megjelenjen a haladó oldalon, miközben lényegében elutasítja előnyeinek legalább egy részét. Ez egyet jelentett mindkét világ jó oldalának élvezetével, egy elképzelt jövő felé mutató világban való részvétellel anélkül, hogy le kellett volna mondani az aktuális érdekekben gyökerező állandóságtudatról. Kossuth lett mind a mérsékelt, mind a szélsőségesebb konzervatívok legfőbb célpontja. Ironikus módon Kossuth csak az évtized végére lett radikálisabbá, míg az 1840-es évek közepéig egyáltalán nem volt az. Még 1843-ban is szilárdan meg volt győződve arról, hogy az ország vezetése a középnemesség feladata. Egy másik, szintén 1843-ban írt cikkében visszautasította a vádat, miszerint célja lett volna, hogy „monarcho-arisztokratikus alkotmányunk demokratikussá átváltozzék, de igenis célunk és óhajtásunk, hogy status helyzetünkben a két alkatrész mellett a népelemnek kellő hely a befolyás engedtessék" az érdekazonosság jegyében a nemesség irányítása alatt. A nacionalizmus kérdésében sem tért el Kossuth a fő iránytól. A maga kitűnő politikai érzékével felismerte a nacionalizmus dinamikus természetét, amely a 19. század közepén általánossá vált mindenütt, beleértve a Habsburg monarchiát, ahol általános volt a nemzeti érzés fellángolása. Kossuth megértette, hogy a politikai nacionalizmusnak, amely nem feltétlenül helyettesítette, hanem inkább felülírta a kulturális nacionalizmust, egyetlen célja van: a nemzet megteremtése. Ez pedig elképzelhetetlen lett volna anélkül, hogy magyar legyen az állam hivatalos nyelve, a nemzeti lét legfőbb mutatója. Kossuth szavaival ez „az irány vezéreleme". Ennek ellenére ellenezte az erőszakos magyarítást és megadta a jogot a nemzeti kisebbségeknek saját nyelvük használatára a magánéletben, bár egy nemzeti autonómiára törekvő mozgalom kiindulópontjaként soha. Kossuth osztotta a liberálisok általános félelmét a Magyarországot elsősorban fenyegető veszedelemről , amelyet a cári Oroszország támogatott. Kossuth és a liberálisok a fenyegetés ellenszerét két dologban vélték felismerni. Az egyik Magyarország általános liberalizmusa volt, amely reményeik szerint még a nem magyarokat is vonzotta volna, a másik pedig szövetség a liberális Németországgal. A magyar liberálisok nem voltak tudatában saját ambivalenciájuknak, amely abból fakadt, hogy egyszerre voltak büszkék a valóban dicsőséges és hősies múltra, ugyanakkor nemzetük elszigeteltsége miatt tele voltak félelemmel és aggodalommal. Egyúttal összekevertek két megközelítési módot, azaz a magyar nacionalizmus erejének fokozására a romantikus nacionalizmus erősen érzelmi eszközének nyúltak, a nem magyaroknak adott tanácsaikban mégis a liberalizmus ésszerű érvelésére támaszkodtak. Az ilyen tanácsok legfeljebb a leendő asszimilánsok eseté-
