Századok – 2012

FIGYELŐ - Diószegi István: Gondolatok Vermes Gábor könyvéről VI/1451

1486 FIGYELŐ örökváltsággal egybekötött jobbágyfelszabadításról, amely függetlenítette volna a jobbágyokat a földesúrtól. Csak az eredeti javaslat egy felhígított változata ment át, amely lehetővé tette a jobbágyoknak, hogy megváltsák a robotot és más kisebb jelentőségű anyagi engedményeket vezetett be. Ekkor a kormány elhatározta, hogy letöri a liberális ellenzéket, s nyomására számos megye megváltoztatta követi utasítását. Az egyik közülük, éppen Szatmár volt, s amikor Kölcsey megpróbálta meggyőzni a megyegyűlést, hogy ne tegye, kudarcot vallott, lemondott követi posztjáról. Búcsúbeszédét még ellenfelei is lelkesen fogadták. „Jelszavaink valának a Haza és haladás, a veszteg maradás következménye pedig a szenvedés"mondta. Ugyanakkor kevés feltett kérdést üdvözöltek csaknem teljes egyetértésben. A lengyelek támogatását, akiknek Oroszország elleni felkelése 1831-ben vereséget szenvedett, a magyarok természetesnek vették, mivel történeti alapokra épülő kölcsönös rokonszenv állt fenn a két ország között. Ebben az esetben az Oroszországgal szövetséges kormányzat igyekezett letörni és semlegesíteni a magyarok lelkesedését, ami szimbolikus jelentőséggel bírt. Egy másik fontos kérdés Magyarország és Erdély újraegyesítése volt, amelyet elsősorban az erdélyi Wesselényi szorgalmazott, de ez a téma is megoldatlan maradt, főleg mert Bécsnek jobban tetszett a fennálló helyzet. Az, hogy mikor legyen használható a magyar nyelv a törvényhozási folyamatban, megoszlott az alsóház és a felsőház véleménye. Az előbbi az általános használatot javasolta, az utóbbi a két ház közötti kapcsolatra akarta korlátozni. Az ebből fakadó vita alapvető ellentétekre világított rá a magyar nacionalizmus fejlődésével, valamint a magyarok és a kormányzat, majd pedig a magyarok és a nem magyar népcsoportok bonyolult viszonyaival kapcsolatban. Ezek a nézeteltérések furcsa módon áthidaltak bizonyos ideológiai szakadékokat, mivel a kultúrnacionalisták, akik máskülönben tradicionalisták voltak, egy oldalra kerültek a liberálisokkal a magyar nyelv együttes támogatása során. Velük szemben a régi vágású konzervatívok foglaltak helyet, akik számára a klasszikus hagyomány, vagy a német nyelv használata fontosabb volt, mint a nemzeti nyelv művelése. A legtöbb magyar szemében az anyanyelv ügye a nemzet létével függött össze. Anyanyelvüket egyúttal állandóságtudatuk részének is látták. Végül egy 1835-ös üzenetükben az alsóház követei világossá tették, hogy a magyar nyelv ügye szervesen kapcsolódik a „nemzeti függetlenség és szabadság" kettős eszméjéhez. A liberálisok és konzervatívok természetesen eltérően értelmezték a „szabadságot", mégis kezdett axiómává válni, hogy a magyarok az egyetlenek a Kárpát-medencében, akiknek megvan a magasabb rendű történelmi tapasztalatuk és kultúrájuk ahhoz, hogy uralkodó nemzetté váljanak, ami aztán igazolta a magyarosítási törekvéseket a nem magyarokra. Hunnia című, 1835-ben megjelent könyvében Széchenyi mindkét gondolatot támogatta, azaz a latin felváltását a magyarral, de „mindenkit háborthatatlanul hagyunk, valamint vallása, úgy nyelve, szokásai, s nemzeti sajátosságainak gyakorlatában." Széchenyi a „magyarosodás", semmint a „magyarosítás" pártján állt, mely utóbbiban benne foglaltatik az erőszak. Utoljára, de nem utolsósorban, naivitás volt azt gondolni, hogy a nem magyar értelmiség művelt rétege, akik tulajdonképpen a magyar nacionalizmust te-