Századok – 2012
FIGYELŐ - Diószegi István: Gondolatok Vermes Gábor könyvéről VI/1451
1484 FIGYELŐ Az 1830-as évek elejének, közepének országgyűlései. Wesselényi és Széchenyi A még mindig megingathatatlan kormánytöbbség és a fokozatosan kialakuló liberális csoport csatáinak színhelye természetesen a megyegyűlés volt és természetesen az országgyűlés maga. Az 1830-as évek elejének diétái távolról sem voltak „reformországgyűlések", hanem inkább azoknak a korábbi diétáknak a folytatásai, ahol a legfontosabb kérdés a nemesi előjogok védelme és a sérelmek orvoslása volt. A felsőház is konzervatív, sőt akár reakciós maradt mindvégig az 1830-as és 1840-es évek folyamán. Az ellenzék megmaradt vezetői a korábbi országgyűlések veteránjai voltak, mint például Felsőbüki Nagy Pál és Ragályi Tamás. Széchenyi a maga ösztönös irtózásával a politikai zűrzavartól leginkább távol maradt. Helyét Wesselényi Miklós vette át, aki kitűnt ragyogó retorikájával, de csak nagyon kis előrelépést tudott elérni. Ráadásul a nemzetközi helyzetnek is köze volt a fennálló helyzethez való ragaszkodáshoz. Az 1830-as párizsi és brüsszeli forradalmak felélesztették a régi félelmeket a forradalom elterjedéséről, s a magyar nemesség zöme osztotta ezeket az aggodalmat. Még Felsőbüki Nagy Pál is, aki a jobbágyok érdekeiért szokott fellépni az országgyűléseken, „nyolcszáz éves alkotmányunkat fenyegető veszélyről" beszélt. Ugyanakkor időnként el is mosódott a választóvonal a konzervatívok és a liberálisok között. Az összeegyezhetetlen összeegyesítése lett a logikátlan végeredménye annak az érthető kívánságnak, hogy megőrizzék mindkét világból azt, ami jó, hogy ne árulják el a hagyományokat, ne tegyék tönkre a bátorító állandóságtudatot, közben próbáljanak mégis alkalmazkodni a körülöttük változó világhoz. Deák Antal, Ferenc testvére és Zala megye követe feddhetetlenségéről volt híres. Bár az ellenzék mérsékelt tagja volt, hű maradt a dinasztiához, s konzervativizmusáról lett híres. Egy 1830-ban Kisfaludy Sándorhoz írt levelében mégis azon tűnődött, hogy az ország bajai az „ősi alkotmány" „némely részben elhomályosult helyzeté"-ből fakadnak-e. Tulajdonképpen elismerte az alkotmány előnyeiből mindaddig kirekesztettek vágyát, hogy részesüljenek azokból. Az 1830. évi országgyűlésen báró Wesselényi Miklós játszotta szinte egyedül a liberális zsarátnok szerepét. „A diéta nem dönthet felelőtlenül a nép terhei ügyében mondotta -, a hadsereget nem szabad más népek szabadságának elnyomására használni: biztosítani kell a vallásegyenlőséget, a lelkiismereti szabadságot. A nemzetnek joga nyelvét használni". A gróf oly ravaszul fogalmazta meg érveit, hogy azok úgy tűntek, mintha az ősi alkotmány szellemének visszaállítását akarnák elérni. Az országgyűlés után Wesselényi lázas szervezkedésbe, beszédek tartásába és levelezésbe fogott egészen addig, hogy a kormányzat figyelmét is magára vonta, amely aztán egyre nagyobb vágyat érzett, hogy az első adandó alkalommal perbe foghassa. Bár Wesselényi Balítéletekről szóló könyve, amely 1833-ban jelent meg külföldön, nem volt olyan hatással kortársai gondolkodására, mint Széchenyi könyvei, mégis nagy dicséretet érdemel. Azon túl, hogy lényegében a jobbágyok felszabadítását javasolta földesúri kompenzáció mellett, valamint a felszabadítottak törvény előtti egyenlőségét, sőt bizonyos képviseletet a számukra is a megyékben,
