Századok – 2012
FIGYELŐ - Diószegi István: Gondolatok Vermes Gábor könyvéről VI/1451
1480 FIGYELŐ gyományok című művében a múlt dicsőssége iránti vágyódást a „költői érzékenységhez" hasonlította, azonosítva a tettet, s mindegyiket hősiesnek nevezte. Érthető módon ő is a múlt ragyogó és dicsőséges elemeire helyezte a hangsúlyt, amelyek véleménye szerint a nemzeti hagyományok lényegét alkotják, mint „a hazafiság vezérlő csillaga". Kölcsey mindkét oldalt látta: a magyar nemzet egyszerre „szegény számkivetett nemzet" és „dicső nemzet", mert a fény és az árnyék váltakozva követi egymást történelmében. Sehol sem fejezik ki ékesszólóbban a gondolatot, mint gyönyörű versében a „Himnusz"-ban, amelyet 1823-ban írt, amely az ország nemzeti himnusza lett. Megemlített benne minden nagyobb győzelmet és sorscsapást, s arra kérte az Istent, védje meg a magyarokat, akik már épp eleget szenvedtek és meg is bűnhődtek bűneikért. Amennyiben a romantikus képzelet felnagyította a nemzet történetének mind ragyogó, mind sötét oldalát, ennek, valamint a sötét oldalra helyezett féloldalas hangsúlynak az oka egyre világosabbá válik. A nagy tudású, érzékeny emberek már a 18. században tudatára ébredtek a nyugat és Magyarország között tátongó szakadéknak. A hatás lesújtó volt az éber, aktív kisebbség számára. Széles körben terjedt közöttük a nézet, miszerint mindennemű késlekedés Nyugat utolérésében egyenlő lenne egy jelentős csatavesztéssel, amely aztán a végső rémálomhoz, a nemzet pusztulásához vezetne, ahogy Vörösmarty Szózata elénk vetíti. Bizonyos körökben forrt az elégedetlenség Magyarország különleges gazdasági elmaradottsága miatt is. Ürményi József már 1811-ben arról sajnálkozott Kazinczynak, hogy megöregszik anélkül, hogy láthatná országa mezőgazdaságának, iparának és kereskedelmének fejlődését. Berzeviczy Gergely már őelőtte ezért agitált. Magyarország iparáról és kereskedelméről 1802-ben írt könyvében ezek sajnálatos helyzetén kesergett, amelynek oka a tudatlanság, a nemtörődömség és a források helytelen felhasználása. Kár, hogy a szerző elutasított mindenféle részvételt a kultúrnacionalizmus kezdeményezéseiben. Az 1820-as években, bármi minta, amit Nyugat felmutatott, ragyogó eredménynek látszott Magyarországgal összehasonlítva. Az ellentétet idővel egyre nagyobb körben ismerték fel. Annál is inkább, mivel a mezőgazdaság, a Magyarország gazdasági életének zömét kitevő ágazat válságba került. A termelés viszonylag alacsony színvonalú volt, s míg egyes nagybirtokok viszonylag képesek voltak alkalmazkodni a lecsökkent piachoz, a közepes és kisbirtokok általában nem. A fő probléma a tőkehiány volt, s ebből következően a nem elegendő hitel, valamint az egyre magasabb adófelhalmozás. A hagyományhű többség azonban továbbra is kiváltságai védelmével, valamint sérelmeivel volt elfoglalva, s nem törődött a gazdasági és társadalmi problémákkal. Az 1820-as évek elején az udvarnak újoncokra és pénzre volt szüksége, mégpedig nem papírban, hanem ezüstben, ami valójában komoly adóemelést jelentett. A követeléseket ráadásul nem az országgyűlésen terjesztették elő, ahogy a hagyomány követelte volna. 1823 tavaszán a megyék hangosan zúgolódtak, a királynak pedig egy biztost kellett kiküldenie a megyékbe, aki aztán katonaság bevetésével állította helyre a rendet.
