Századok – 2012
KÖZLEMÉNYEK - Fazekas Csaba: Katolikus egyháztörténet-írók plágiumvitája 1841-ben VI/1377
1396 FAZEKAS CSABA szól talán az a körülmény, hogy Cherrier keveset másolt „egy az egyben", inkább a szövegek átfogalmazására (csonkolására, kiegészítésére, a szórend átrendezésére stb.) törekedett, akkor is, ha az eredeti szóhasználata, nyelvtani szerkezete jobb volt, mint az általa készített „átírás". Másrészt pedig az enyhítő körülményt hitelesítheti Cherrier egész munkássága. A nem mástól átmásolt szövegekkel bebizonyította ugyanis, hogy — ha nem is a legmagasabb színvonalon, de — képes volt szakmailag megalapozott egyháztörténeti összegzések készítésére, még ha méltán nem is lett az egyházhistoriográfia meghatározó egyénisége. (Ebben egyes szemléletbeli kiforratlanságok mellett nehézkes, nehezen olvasható, sajátos kifejezésekkel operáló nyelvhasználata is szerepet játszott.3 6 ) Művei arra utalnak, hogy Cherrier nem nagyon szerethette a forrásokkal való aprólékos bíbelődést, valamint a kisebb lélegzetvételű összegzéseket. Csak vagy az egyetemes katolikus egyház, vagy legfeljebb a magyarországi egyház története jelentették azokat a „legkisebb" egységeket, amelyekkel foglalkozhatott, ami szintén összefüggésbe hozható a hasonló léptékű korábbi monográfiák sajátos felhasználásával. (Az áttekintő igényesség egyébként általában jellemezte a 19. század első felének történetírását.) De a mentségek ellenére kétségtelenül kimondható egyfajta „ítélet": Cherrier plagizált, nemcsak a fogalom mai, hanem 19. századi értelmében is, amit kritikusai aprólékos gonddal össze is foglaltak. A vita sajátossága, hogy — ellentétben az Iliász-pörrel, ami alapvetően egy szerző autonómiájának megsértéséről szólt — a plagizáló tudósnak szemére vetették, hogy eljárása nemcsak azokat sértette, akiktől szövegeket „orzott" el, hanem általános tudományetikai szempontokat is fejére olvastak. Vagyis azt, hogy a tudományos kutatómunka méltóságának és becsületének védelme éppolyan fontosságú, mint az egyén szerzői jogaié, nem is beszélve a magyarországi egyháztörténetírás (illetve bármilyen tudomány) külföldi reputációjáról, tágabb értelemben a nemzeti kultúra és tudományosság színvonalának megítéléséről, egyenrangúságának tétjéről. Utóbbit Cherrier eljárása veszélyeztette, nem is beszélve egy további sajátosságról: arról, hogy mindezt egy felszentelt pap, sőt magas egyházi méltóság viselője követte el, ami egyházára, vagyis egy erkölcsi kérdésekben a társadalmi iránymutatás igényével fellépő intézményre is rossz fényt vetett. Fontos viszont, hogy az ezt határozottan szóvá tevő kritikusai sem egyszerűen történész kollégák, hanem szintén a katolikus egyház papjai voltak. Ehhez képest is meglepő a Cherrier-ügy megszólalóinak indulatossága, a személyeskedő, sőt sértegető minősítések használata. (Például az Iliász-per hangnemével összehasonlítva.) Bár Cherrier — tudomásunk szerint illetve nyilvánosan — nem ismerte el a plagizálást, a későbbi munkáiban érezhetően óvatosabban járt el, és monográfiáinak vegyes fogadtatása, másoknál alacsonyabb szakmai színvonala nem függött össze kifogásolható szerzői eljárás alkalmazásával. A katolikus püspöki kar az 1840-es évek második felében hirdetett pályázatot magyar nyelvű, a ha-36 Érdekességként megemlítjük, hogy például a felvilágosodás szellemi irányzatait úgy osztotta fel, mint „eszesdiek" (naturalisták), „kétesdiek" (szkeptikusok), „anyagdiak" (materialisták), „mindenistenítők" (panteisták) és „istentagadók" (ateisták). Vö. pl. Cherrier M.: Köz egyháztörténet, i. m. 327.
