Századok – 2012
KÖZLEMÉNYEK - Fazekas Csaba: Katolikus egyháztörténet-írók plágiumvitája 1841-ben VI/1377
KATOLIKUS EGYHÁZTÖRTÉNETÍRÓK PLÁGIUMVITÁJA 1841-BEN 1395 val tudott válaszolni, amit a Kölcsey-fordítás párhuzamos kiadásáról való gondoskodással akart hitelesíteni, a Himnusz költőjét azonban érzéketlenséggel vádolta, mondván: az ügy tudomásul vétele helyett Jobbnak látta egy tiszteletes ember hamvait bolygatni".33 A vitába bekapcsolódó (addig azt közvetítő, majd nyilvánosságra hozó) Szemere Pál kiállt Kölcsey mellett, és aprólékosan közölte a két /Zíász-fordítást, ezáltal a plagizálás nyilvánvalóvá vált. Kölcsey ezzel a vitát lezártnak tekintette, már csak azért is, mert fájt neki a mesterének vallott Kazinczyval pörlekedni.3 4 Cherrier Miklós ügye ettől több szempontból is eltért. Először is a „vádlott" egyszer sem ismerte el, hogy „orzást" követett volna el, kitartott „ártatlansága" mellett, akkor is, amikor Udvardy, Vass és Szabó egyaránt párhuzamos idézetek közlésével igazolta a szövegek átvételét. A megvádolt szerző érvelése azonban részben hasonlított Kazinczyéhoz, amikor arra hivatkozott, hogy egy szerzőnek nemcsak joga, hanem kötelessége is az elődök munkájának felhasználása, műveikbe való beépítése. Ezen a ponton egyébként valóban két különböző (egy régi illetve egy modern) szerzői jogi szemlélet ütközésének, egyfajta sajátos korszakváltásnak a tanúi lehetünk.3 5 Előbbi értelmében — a középkori krónikásokat követve — szabadon felhasználták a rendelkezésükre álló szövegeket, az eljárást a mű tökéletesítése igényével megnyugtatóan meg is magyarázták, a 18. század második felétől azonban mind a művészeti, mind a tudományos életben a nyilvánosság köreinek szélesedése (a könyvnyomtatás, sokszorosítás rohamos terjedése) új szemlélet kialakítását követelte. Ami az irodalmi életben a szerzői jogi autonómia egyre pontosabb körülírását, sőt annak jogszabályok általi védelme iránti igényét jelentette, logikusan bukkant fel a tudományos szakmunkákkal kapcsolatosan is. Nemcsak arról volt szó, hogy a modernizálódó szemlélet jegyében a korábbi, hasonló témájú műveket már nem szabadon másolhatónak (elsődleges forrásnak), hanem kizárólag megjelölt kútfőként felhasználható szövegnek (másodlagos forrásnak) kellett tekinteni, hanem arról is, hogy ez a szemléletváltás hozta létre a hivatkozás és az idézés új kultúrája megteremtésének igényét is. (Vagyis az összefüggő gondolatoknak idézőjelben történő feltüntetését, a pontosan visszakereshető forrásra jegyzetben való hivatkozásoknak a precíz alkalmazását.) Ezt a momentumot egyébként felhozhatjuk Cherrier számára „enyhítő körülményként" is, olvasva ugyanis a kritikusai által „szinonimizáltként" beazonosított szövegeit, inkább az a benyomásunk, hogy nem lopni akart más egyháztörténetíróktól, hanem egyszerűen arról volt szó, hogy nem érezte kifogásolhatónak, ha Vass vagy Ruttenstock egyes bekezdéseit saját szavaival átmásolja. Ahogy Kazinczy számára elfogadható, sőt, az olvasóközönség igényei minél tökéletesebb kielégítésével indokolható is volt, hogy Vályi Nagy a saját fordításai helyére Kölcsey sorait illesztette, úgy talán Cherrier is úgy érezhette: az egyetemes egyháztörténet áttekintésekor nem tudna többet vagy jobbat írni egyes kérdésekről, eseményekről, mint a rendelkezésre álló, hasonló igényességű monográfiák. E mellett 33 KFÖM. I. 462., 464-466. 34 KFÖM. I. 466-476. 35 L. erről az idézettek mellett: Somorjai E.: „Vas ember", i. m.
