Századok – 2012

KÖZLEMÉNYEK - Fazekas Csaba: Katolikus egyháztörténet-írók plágiumvitája 1841-ben VI/1377

KATOLIKUS EGYHÁZTÖRTÉNETÍRÓK PLÁGIUMVITÁJA 1841-BEN 1387 vel légyen dolga!" Azt javasolta neki, hogy inkább meneküljön az általa vizionált csatatérről, „s énekeljen inkább mindenek hallatára őszinte palinodiát", Cherrier ugyanis az általa alkalmazott eszközzel (heves szövegeléssel, „szájparittya, nyelvnyíl" használatával) tudományos vitában nem győzhet. Szabó részletesen elemezte Cherrier valamennyi védekező állításának tartalmát és formáját egyaránt. Arra például, hogy a plagizáló felszólította az olvasókat: munkát munkával hasonlítsanak össze, Szabó felháborodott: „Hallatlan s méltó haragra gerjesztő illetlenség, melyhez hasonlót nemcsak az egyházi, de az egész világi történetek tárában nem talált soha senki!" Teljesen egyértelmű volt ugyanis, hogy „nyilván árultatik az elorzott vagyon, isméretesek a tulajdonosok, mindenki meg győződhetik az orzásról ön szemeinek csalhatlan bizonyítása által", és Cherriernek volt bátorsága ezt tagadni, sőt „nem pirul orzását tagadni, s bűnét vétekkel tetézni". A részletes összehasonlításból egyértelműen kitűnt, hogy Cherrier Vass könyvét „teljesen kizsebelte, eszméről eszmére, fogalomról fogalomra és értelemről értelemre vétkesen elsajátította, és a páva tollakat csekély, s más honnan kiírt töredékek hozzá adásával, más szavakrai által synonimizálással, némely csekélyebb dolgok és rövid darabok [...] elhagyásával: némelly §-ok eggyé forrasztásával, némellyeknek erőszakos szétszaggatásával, az idézvényeknek és jegyzeteknek más helyekre áthelyezésével a mi kérkedő és gőgös graculus-unk ön farkába tűzte". Aprólékosan bemutatta Cherrier átírási, „szinonimizálási" technikáját, amelyből azt a költői kérdést származtatta, hogy ártott-e vagy használt az egyháztörténetírás ügyének az efféle eljárás. Szabó még azt is részletesen kimutatta, hogy Cherrier „a synonimizálás ragályos viszketegétől annyira gyötrettetett, hogy még a könyvek címét is át synonimizálta", vagyis a munkájában említett latin könyvcímeket is saját szavaira cserélte. Ebből más helyen még azt is gúnyosan következtette, hogy Vassnak nemcsak történeti ismeretei, a tudománnyal szembeni etikai alapállása, de latin nyelvtudása is messze meghaladja Cherrierét. A két kötetből vett szövegek részletes összehasonlítását Szabó gyakran lazította gunyoros következtetések levonásával. Például Vass szövegeinek átírásakor az volt a benyomása, hogy Cherrier „minden bizonnyal vagy azért [darabolt], hogy rosszak lévén fogai, [...] a nagyobb darabokat nem tudja elmorzsolni, annál kevésbé megemészteni, vagy bőkezű lévén, nem sajnálja a papirost munkája nehezebbé tételére"; más helyeken azzal a hasonlattal élt, hogy úgy vágott ki Vass könyvéből egy szövegrészt, „mint gyermeket anyja méhéből"; arról elmélkedett, hogy inkább bonctant, nem történelmet kellene írnia, annyit boncolgatta Ruttenstockék munkáit stb. Szabó összegző véleménye szerint Cherrier először is „nem szerző, hanem írász, még pedig az sem jó, mert számtalan sok hibák vannak munkáiban"; lopást követett el, vétett a hetedik parancsolat ellen; végül pedig tagadja az orzást, ezáltal „a szemtelenség vétkével fertőzteté magát". Szakmai vitába is keveredett Cherrierrel, mondván, utóbbi rosszul értelmezte az egyháztörténet fogalmát, képtelen volt szelektálni a múltból fennmaradt adatok és források között, gyakorlatilag alkalmatlannak bizonyult az egyháztörténet mibenlétének értelmezésére, és lényegében mindent átmásolt és megírt, ami a keze ügyébe került, így Szabó az önállóság legkisebb jelét sem fedezte fel a négy kötetes monográfiában. Cherrier plágiumfogalmát (miszerint „orzásnak" csak a