Századok – 2012
TANULMÁNY - Szalai Miklós: Főrendiházi reform Magyarországon 1885-ben VI/1293
FŐRENDIHÁZI REFORM MAGYARORSZÁGON 1885-BEN 1309 A Függetlenségi Nyilatkozatot és a trónfosztást követően az új Magyarország eljövendő berendezkedését Kossuthék alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása révén kívánták kialakítani. Ez szükségessé tette természetesen a főrendi tábla helyzetének újragondolását is. Amikor a tavaszi hadjárat után a kormány és az országgyűlés Pestre költözött, Szemere miniszterelnök és belügyminiszter elérkezettnek látta az időt arra, hogy nyíltan felvesse a kérdést: nem kellene-e a főrendi táblát egyszerűen megszüntetni. Kikérte minisztériumi tanácsosa, Csengery Antal és a Debrecenben a főrendeknél elnöklő Perényi Zsigmond véleményét. Csengery támogatta a megszüntetést. Szemerének küldött levelében arról írt, hogy a főrendiház „abnormis helyzetben" van. A gyér részvétel miatt fenntartására nem indok, hogy képes a kormány támaszául szolgálni, egy jelentékeny társadalmi osztály csatlakozását demonstrálni. Ám a hatalmi szóval való feloszlatást nem pártolta, mert ez az ország ellenségei számára alkalmat adna arra, hogy azt hangoztassák: a forradalomban a magyar társadalom belül is meghasonlott. Azt a megoldást javasolta inkább, hogy a képviselőház nyilvánítsa magát alkotmányozó gyűlésnek, majd a felsőház önként oszoljék fel. Perényi Zsigmond ezzel szemben elvileg lehetségesnek tartott volna egy olyan kétkamarás rendszert, amelyben a második kamara is tisztán választási alapon nyugodnék, de az adott helyzetben elfogadta volna a főrendiház önfeloszlatását. Perényi mindazonáltal figyelmeztetett rá, hogy amennyiben a felsőházat feloszlatják, akkor azok a főrendek, akik eddig felsőházi részvételük révén mintegy morális kényszernek élték meg a nemzeti üggyel, a szabadságharccal való azonosulást, ezentúl a legjobb esetben is semleges álláspontra fognak helyezkedni. Az önfeloszlatásra azonban a kormányfő agitációja ellenére sem került sor, mert a Pestre visszaköltözött, majd Szegedre költöző országgyűlés ülésein a felsőtábla már egyáltalán nem ült össze. Közben a másik oldalon a Habsburg-monarchiának a forradalom leverésén fáradozó vezető körei a forradalom utánra tervezett rendezés részeként megalkották a fiatal uralkodó által oktrojált „olmützi alkotmány"-t (1849 március 4.), amely a magyar királyság történeti alkotmányát az új birodalmi alaptörvénybe beillesztve kívánta csak fenntartani. Ez az oktroyált alkotmány a magyar országgyűlés helyébe állítandó „tartománygyűlés" hatáskörét szűkre szabta, összetételét pedig egyelőre nem határozta meg. Azonban az alkotmánynak amúgy sem volt gyakorlati jelentősége, mert a szabadságharc leverése után átadta a helyét a Schwarzenberg miniszterelnök által megfogalmazott ún. Jogeljátszási elmélet"-nek, amely szerint a magyarok alkotmányukat és azzal járó valamennyi nemzeti jogukat a forradalomban való részvétellel elvesztették és az országot a továbbiakban a dinasztia abszolutisztikusán kormányozza. A főrendiház összetételének kérdése ezzel lekerült a napirendről, s csak 1867 után, egészen más körülmények között merült fel újra. Mégis: van bizonyos kontinuitás a harmincas-negyvenes évek a kérdésről folyt vitái és a hetvenes-nyolcvanas évekéi között, nem csak az érvekben, a kifejtett megfontolásokban, de még a személyekben is, mert Trefort Ágoston, aki a centralisták nézeteit fejtegette a negyvenes évek vitáiban, a nyolcvanas években ismét meghatáro-
