Századok – 2012
TANULMÁNY - Szalai Miklós: Főrendiházi reform Magyarországon 1885-ben VI/1293
1310 S ZALAI MIKLÓS zó szerepet játszott a főrendiház reformjának eszmei előkészítésében, s a kérdésről vallott nézetei is hasonlóak maradtak. Tervek a főrendiház reformjára a kiegyezés után Mint láttuk, a főrendiház intézményét végül is a reformkor és szabadságharc alatt nem reformálták meg. Ezért a kiegyezés utáni, modern polgári alapokon nyugvó új magyar alkotmányos életben a főrendiház a korábbi, feudális-rendi alkotmány anakronisztikus maradványa, voltaképpen „idegen test" volt. Amellett már pusztán létszáma miatt is alkalmatlan volt a törvényhozói munkában érdemben részt venni, hiszen az utolsó, a régi módon összeállt főrendiháznak például 834 tagja volt és még ez a hatalmas létszám sem fedte le a jogosultak teljes körét. (Számos arisztokrata ugyanis nem folyamodott az elvileg neki járó királyi meghívólevélért, mely a főrendiházi tagság jogcíme volt. Ugyanis vagy közömbösek voltak a politikai tevékenységgel szemben, vagy pedig éppen ellenkezőleg: a nagyobb cselekvési teret kínáló képviselőházban kívántak politizálni.) De az 1867 után kialakult politikai rendszerbe a főrendiház nem csak összetétele, hanem szelleme miatt sem tudott belesimulni. A magyar politikai elitet ugyanis belső ellentétei dacára is egyesítette a nemzeti liberalizmus ideológiája, a reformkor és a szabadságharc eszmei öröksége. Vonatkozott ez a 67-es táborra, a Szabadelvű Pártra is, hiszen annak számos vezető személyisége, így Tisza Kálmán, Andrássy Gyula és Jókai Mór a szabadságharcban is részt vett, s politikusai a nyilvánosság előtt mindig mélységes tisztelettel nyilatkoztak Kossuthról is. Ezzel szemben (mivel a magyar arisztokraták túlnyomó többsége katolikus és a dinasztia odaadó híve volt) a főrendiház többségében azoknak az arisztokrata és főpapi köröknek a „rezervátuma" lett, amelyek ezen az eszmei örökségen kívül álltak, az 1848 előtti idők konzervatívjaiból és az ő leszármazottaikból, szellemi és politikai örököseiből. Olyan figurák vittek közöttük vezető szerepet, mint Danielik János prisztinai címzetes püspök, aki a szabadságharc alatt a legszélsőségesebb ellenforradalmi orgánum, a Religio és Nevelés főszekresztője volt, Apponyi György gróf, a negyvenes években a Magyar Kancellária, és a konzervatív párt egyik vezetője, a hatvanas években országbíró, vagy gróf Szécsen Antal, aki 1849 őszén Angliába utazott meggyőzni az angol közvéleményt Batthyány kivégzésének a jogos voltáról, az abszolutizmus alatt a hatvanas évek elején a birodalmi tanács tárcanélküli minisztereként a magyar ügyek felelőse volt, de még 1894-ben is lemondctt akadémiai tagságáról, mert az MTA résztvett az országos gyászban Kossuth halálakor. Ráadásul a főrendiháznak tagjai voltak az ún „indigénák", azok a nem-magyar nemzetiségű és nem is Magyarországon élő főnemesek, akik az uralkodótól magyar főnemesi rangot kaptak - köztük a Windischgraetz, a Jelacic és a Lamberg-család tagjai is! Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a főrendiháznak ne lettek volna liberális beállítottságú tagjai, így mindenekelőtt gróf Andrássy Gyula, aki a külügyminiszterségről való lemondása után szintén itt fejtett ki politikai tevékenységet, és igyekezett mindig a kormány szempontjait érvényre juttatni.
