Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Mikrotörténelem másodfokon. (Ism.: Illik Péter) V/1260

TÖRTÉNETI IRODALOM 1261 úgy tetszik, koordináta rendszerben egységesen működik, és igencsak elgondolkodtató olvasmány. Ugyanakkor ennek az egymással is folytatott vitának a hátulütője, hogy senki nem lenne szívesen például a kötet egyik központi szereplőjének és témájának, Erdélyi Gabriellának (Egy kolostorper története. Hatalom, vallás és mindennapok a középkor és újkor határán. Bp. MTA TTI, 2005.) a helyében, hiszen a szerzőt hol méltatják, hol pedig elmarasztalják, gyakran egyenesen ugyanazért. Ráadásul nemcsak kritizálni, de még ismertetni sem egyszerű ezt a munkát, hiszen önmagában összetett egészének témája is komplex, megfejthetetlen és ekképpen roppant izgalmas: a történelem maga és benne a mikrotörténelem. A kötet formailag igényes, ízléses borítóval, vékony fehér papírra nyomtatva készült el. Kissé hiányérzetet kelthet, hogy sem angol nyelvű rezümék, sem névmutató nem egészíti ki. Irodalomjegyzéke igen bő, bár talán érdemes lett volna szétválasztani benne az elsődleges forrásokat (amelyeket kritizáltak) és a többit, esetleg az elméleti és a gyakorlati témájú anyagot. A magyar szakirodalom szintén kissé kevésnek tűnik az európaihoz képest. Ez utóbbin belül meglepő, hogy a kötet recepcióesztétikai, hermeneutikai és szövegelméleti érdeklődése ellenére Hans-Georg Gadamernek csak egy munkája, Hans Robert Jaussnak és Jacques Derridának egy írása sem szerepel. (Holott utóbbinak például Az el-különböződés című írása igen adekvátnak a tűnne a „Történész" és a „Másik" viszonyát boncoló tanulmányokban.) A könyv szerkezete is figyelemreméltó, párokba szedi a hasonló kérdéskörre reflektáló szerzőket, ráadásul igencsak figyelemfelkeltő címeket sikerült adni ezen „pároknak". Formailag a lábjegyzetek megoldása talán nem túl szerencsés, mivel nem alkalmaztak teljes címleírásokat, ugyanakkor a kötetben nincs rövidítésjegyzék, „csak" egy hosszú irodalomjegyzék, amelyben nem mindig kényelmes visszakeresni a hivatkozásokat. Szíjártó M. István előszavában a történelemről való gondolkodás történetének három szakaszát vázolja fel. Az első talán az objektivitás korának nevezhető, amikor evidensnek vette mindenki, hogy a múlt megtörtént és ez megírható, illetve elolvasható és interpretálható pontosan úgy, ahogyan történt, azaz objektíven. A „gyanútlan" olvasó már itt sejtheti, hogy a kötet nem ebben az elméletben mozog. A második a modernizmus, amely szerint a nyelv nem csak tükrözi, hanem maga is formálja a valóságot, míg a posztmodern ezen is túllépve a nyelvet és a szöveget „veszedelmes fenevadként" tekintve úgy látja, hogy az önálló életet él létrehozója akarata ellenére vagy éppen halála esetén is. Ez a nyelvi kérdés alapjaiban függ össze a történetírással: ha a nyelv így viselkedik, akkor miféle összefüggés van a múlt valósága és a róla szóló történeti szöveg valósága között? így a szerző erre a következtetésre jut: „De amennyiben — ahogyan érvelni próbáltam —- a múltat káosznak tartjuk, amelyben csak a történész tesz rendet, a múlt kerek képe, vagyis a Történelem pusztán diszkurzív entitás, reprezentáció. Ennélfogva a mikrotörténelem és a Történelem feltételezett önhasonlóságának két reprezentáció között kellene fennállnia." (15. o.). Bár egy előszónak semmiképpen sem feladata megfejthetetlen feladványok megoldása, de pusztán a ,játék" kedvéért, kinyúlva a kötet saját dimenziójából, érdemes lehetett volna felvetni Jan Assmann (A kulturális emlékezet - írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Bp. Atlantisz, 2004.) gondolatait, esetleg az üdvtörténet és a történetírás kérdését. A könyv nyitótanulmánya Szíjártó M. István Barátok, apácák, mikrotörténelem című írása. Ebből ehelyütt „csak" öt gondolatot ragadnék ki. A nyelv valóban gyakran elárulja az írót. Mikor a szerző azt írja Erdélyi Gabriella munkájáról, hogy „Az érvelés tiszta és meggyőző - a forrásokat lehet hibáztatni, hogy nem szolgáltak szenzációs leleplezésekkel..." (26. o.), mégis azt az érzetet kelti, hogy a forrás hiánya vagy hiányosságai részben a szerző hibája. Pedig akármennyire is gondolkodunk a történelemről és a történetírásról modellekben vagy absztrakciókban, a forrás determinál. Sőt, gyakran még megtalálni és hozzájutni sem egyszerű, tekintve a téves jelzet alatt szereplő vagy éppen külföldön lévő anyagokat. A szerző gyakran említi az egyént, illetve az egyéni cselekvést, ugyanakkor az egész kötetben alig fordul elő az „ember" kifejezés. Pedig egyszerűnek, de első ránézésre helytállónak tűnik, hogy emberek alakították, írták és reflektálták a történelmet, azaz a cselekvő, aki ír róla, és aki például egy recenzióban az íróról ír, mind emberek. így motivációik, problémamegoldó mechanizmusaik lényegében azonosak, habár esetleg más kulturális koordinátarendszerben mozognak. Ez pedig összeköti őket. Tehát nem kizárólag a források segítenek a múlt megértésében, hanem az ezen a „köteléken" alapuló empátia, ha úgy tetszik, intuíció is. Szíjártó M. István összeveti Erdélyi Gabriella könyvét Judit h C. Brownév al (Szemérmetlen cselekedetek. Egy leszbikus apáca élete a reneszánsz Itáliában. Bp. Osiris, 2001.), aki az általa feldolgozott eseményeket a női homoszexualitás és botrányosság kontextusába helyezte (36. o.). Elgondolkodtató, hogy ez megérte volna-e a historiográfiai reflexiót is: például mely korszakokban miért és mennyire kerül ez utóbbi kérdés a történetírás homlokterébe? Azaz a kötet dimenziójában fogai-