Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Mikrotörténelem másodfokon. (Ism.: Illik Péter) V/1260

1262 TÖRTÉNETI IRODALOM mazva minden történész diskurzusban van a jelenével legalább annyira, mint a múlttal. „Indokolatlan pesszimizmus a szerző [ti. Erdélyi Gabriella] részéről a tanúkihallgatási jegyzőkönyvekből vett idézeteket latinul (és csak ezen a nyelven) adni meg..." (37. o.) - írja Szíjártó. Ez nézőpont kérdése, akár túlzott optimizmusnak is vélhetnénk, tekintve a mai olvasók latin tudását, „...egyes gyengéi ellenére ez a könyv a mind ez idáig magyar földön íródott legjobb mikrotörténelmi mû." (39. o.) - zárja értékelését a recenzens. Ez utóbbi gondolat vezetett el ahhoz a kérdéshez — amelyet a kötet nem vet fel —, hogy mi a helyzet azokkal a munkákkal, amelyek nem állítják magukat mikrotörténelminek. Vagy éppen a szerző azt sem tudta, hogy mi az, de írása mégis mikrotörténelmi; hiszen mint később a tanulmánykötetben is megfogalmazódik, ez egyfajta érdeklődés, odafordulás a történelemhez, irányultság, ha úgy tetszik „életérzés". Továbbhaladva ezen az irányon, hasznosnak látszik visszatekinteni a magyar történetírás múltjára is, amelyben azért számos modern felvetés is megszületett: például az 1960-as években Nemeskürty István Mohács-könyvéből (Önfia vágta sebét. Ez történt Mohács után. Tudósítás a magyar történelem tizenöt esztendejéről: 1526-1541. Bp. 1966., 1968., 1975.) hatalmas vita lett. Ebben Barta Gábor a kötet szakmai tévedéseit felemlítve, megalkotta a „parahistória" gondolatát, amely olyan „tudományág", amely szakszerűtlensége révén nem a valós történelmet írja meg. Természetesen ez a gondolat további hozzászólásokat provokált. Talán nem véletlen, hogy Gyáni Gábor éppen a mohácsi csata leírását választotta történetelméleti példaként (Elbeszélhető-e egy csata hiteles története? Hadtörténelmi Közlemények 119. [2006: 1-2. sz.] 121-133. o.), amely szintén komoly vitát keltett. Egyébiránt Gyáni Gábor több munkája is szerepel az irodalomjegyzékben, de ezeket nem építették be hivatkozásként a tanulmányokba. Simon Zoltán Boldizsár A historiográfiai reflexió néha öngyilkos vállalkozás című tanulmányában a következő gondolatot fogalmazza meg: „Erdélyi hibái pedig kérdésessé teszik azt is, hogy a 21. század elején a historiográfiai reflexió — abban a formában, ahogy az a könyvében megjelenik — valóban megkerülhetetlen-e a történészek számára. Ennek kapcsán pedig végső soron az a kérdés merül fel, hogy vajon nem volna-e jobb, ha mindenki csupán tenné a maga dolgát, anélkül, hogy historiográfiai reflexió címszó alatt túl sokat foglalkozna olyan módszertani kérdésekkel, amelyek előre kijelölik, hogyan is kellene a történésznek történészként (vagy éppen a mikrotörténésznek mikrotörténészként) működnie; hogy nem volna-e jobb, ha az (akkor éppen a mikrotörténelemnek elkötelezett) történészek historiográfiailag valamelyest kevésbé tudatosan fognának hozzá könyveik megírásához." (43. o.). A felvetés mindenképpen érdemes annak „körüljárására". A reflexió nem feltétlen önreflexió. így tehát historiográfiai reflexió alatt talán inkább azt lenne érdemes érteni, hogy egy szerző ismerteti mások munkáját, amelyekre építkezik, vagy éppen amelyekkel szemben valósítja meg elképzeléseit. A hagyományos történészi közízlés szerint alapvető követelmény az ilyen jellegű áttekintés és hivatkozás. Másfelől praktikussági szempontból a módszertani ismertetés is fontos, hiszen a szerző itt tűzi ki céljait és megközelítési szempontjait. Annál is inkább érdekes ez, hiszen egyre gyakoribb, hogy a szerzők nemcsak az írják le, mivel, hogyan foglalkoznak könyvükben, hanem azt is, hogy mivel nem. Talán válasz ez arra a fel-feltűnő bírálói eljárásra, amikor a recenzens vagy az olvasó olyat akar olvasmányától, amit az soha nem is szeretett volna teljesíteni. Az önreflexiónak esetleg még az a formája sem értelmetlen, amikor egy szerző vagy előadó perceken át beszél arról, hogy miről is fog beszélni. Magam is feleslegesnek tartottam ezt egészen addig, amíg egyszer tanúja voltam egy előadásnak a 17. századi falubírókról. Ezt mintegy háromnegyed órás hozzászólás-sorozat követte, mégpedig a városi bírókról. Annál is izgalmasabb Simon Zoltán Boldizsár felvetése, mivel megkérdőjelezi a Mikrotörténelem másodfokon című kötet létét is, illetve hogyan tegye reflektálás nélkül a dolgát az, akinek a dolga a reflektálás, azaz a recenzens? De hát miként a (poszt)modern szöveg „veszélyes", úgy a (poszt)modern olvasó is az. Bolgár Dániel Incidenstörténelem és mikrotörténelem című, 35 oldal terjedelmű tanulmányából véleményem szerint igen méltánytalanul eljárva mindössze két gondolat álljon itt: „[Erdélyi Gabriella könyvéről] ezt kapjuk: vegyünk egy forrást, aztán majd meglátjuk, mire jövünk rá belőle, mi mindenről árulkodik. A kiindulás tehát nem problémaközpontú, hanem forrásközpontú. Ettől persze még fontos dolgok is kisülhetnek a vizsgálódásból, de úgy hiszem, hogy kérdés körülhatárolatlansága jelentősen meghatározza a válasz, az eredmények jelentőségét is." (64. o.). Pedig gyakorlati talajon állva, a történetírás forrás nélkül nem megy, a forrás — és nem kifejezetten az írott forrás, hiszen a történettudomány számos segéd-, rész- és rokontudományra is támaszkodik — meghatározza a felvethető problémákat is. A probléma kissé emlékeztet a „Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?" kérdésére, amely biológiai-rendszertani dimenzióban megoldható: a tojás már a hül-