Századok – 2012
KÖZLEMÉNYEK II. RÁKÓCZI GYÖRGYRŐL - Kármán Gábor: II. Rákóczi György 1657. évi lengyelországi hadjáratának diplomáciai háttere V/1049
1082 KÁRMÁN GÁBOR nem magyarázzák meg kielégítő módon a Rzeczpospolitával kapcsolatos tervek ellentmondásosságát. Az anhalti herceg kiemelte ugyanis, hogy uralkodójával ellentétben Kemény János milyen higgadt és racionális módon kezelte az új helyzetet. Az erdélyi seregek generálisa pedig nemcsak katonai szolgálatot teljesített II. Rákóczi György udvarában, hanem politikai tanácsadóként is egyre nagyobb befolyáshoz jutott.11 3 A végső döntést a lengyelországi akcióval kapcsolatban fejedelemnek magának kellett is meghoznia — a fejedelmi tanács jóváhagyását is csak utólag, a felelősség megosztása végett gyűjtötte be —, tervének részleteit azonban nyilvánvalóan megvitatta legközelebbi, nála alkalmasint sokkal jobb képességekkel bíró tanácsadóival is. Noha Szalárdi János krónikája jelzi, hogy Kemény nagy kockázatot látott a tatár beavatkozásban, az erdélyi generális aligha lehetett volna a radnóti tárgyalódelegáció vezetője, ha komoly fenntartásai vannak a vállalkozás egészével kapcsolatban.11 4 Az egyszerre több, egymást kizáró lehetőség nyitva tartása, az egyik oldal melletti elköteleződés végletekig való kerülése a fejedelem számára alighanem azért nem okozott nagyobb aggályokat az 1657. évi lengyelországi hadjárat tervezése és végrehajtása során, mert ennek komoly hagyományai voltak az erdélyi külpolitikában. Ennek a politizálási stílusnak a nagymestere — az egyébként Kemény János által is mélységesen tisztelt — Bethlen Gábor volt, de már jóval korábbi példákat is találhatunk rá a Báthory-korszakból. Még az elődjével szemben igencsak óvatos és kockázatkerülő személyiség hírében álló I. Rákóczi György is úgy indította meg 1644. évi magyarországi hadjáratát, hogy támogatóinak két legfőbb csoportja, a magyar királysági rendek, illetve a svéd-francia Habsburg-ellenes szövetség érdekei messzemenően eltérőek voltak, hosszú távon összeegyeztetésük lehetetlen lett volna.11 5 Erdély fejedelmeinek tisztában kellett lenniük azzal, hogy maximális igényeik valóra váltásához igen szerencsés fejlemények olyan sorozatára lett volna szükség, amelyre racionálisan nem számíthattak, így a 17. század folyamán számos alkalommal kötöttek kompromisszumos békéket, ha arra kedvező alkalom adódott. Úgy tűnhet, II. Rákóczi György előtt is adódott hasonló esély. Gebei Sándor legalábbis amellett érvel, hogy Szelepchényi György említett követjárása ugyanolyan lehetőséget jelentett a fejedelem számára, mint amilyen apja előtt tárult fel akkor, amikor 1645 nyarán III. Ferdinánd elfogadta összes követelé-113 Kemény János szerepéről II. Rákóczi György politikájának irányításában 1. Horn Ildikó: Az erdélyi fejedelmi tanács 1648-1657-ben. In: Perlekedő évszázadok. Emlékkönyv Für Lajos történész 60. születésnapjára. Szerk. Horn Ildikó. Bp. 1993. 240-276. 114 A Szalárdi által leírt jelenetben Kemény előre könnyeket hullat az elhamarkodott döntést és a tatárok erejének alábecsülését látva.: Szalárdi J.: Siralmas magyar krónikája i. m. 346.; Példabeszéd-jellegét látva jogosan merülnek fel kétségek a krónikarészlet hitelességével kapcsolatban, 1. R. Várkonyi Ágnes: Miért sírt Kemény János? Liget 10. (1997: 6.) 6-18. A fejedelmi tanács vótumainak bekéréséről 1. Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540-1690. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai III.: Hatóság- és hivataltörténet 6.) Bp. 1980. 61-64.; Kármán G.: Erdélyi külpolitika i. m. 376-377. 115 I. Rákóczi György dilemmájáról 1. Kármán G.: Erdélyi külpolitika i. m. 57. A korábbi esetekről 1. Szekfű Gyula: Bethlen Gábor. Történelmi tanulmány. Bp. 1983. 242. stb.; Várkonyi Gábor: Kolozsvár - Isztambul - London, 1594. In: Angliától Nagy-Britanniáig. Magyar kutatók tanulmányai a brit történelemről. Bp. 2004. 73-88.
