Századok – 2012
KÖZLEMÉNYEK II. RÁKÓCZI GYÖRGYRŐL - Kármán Gábor: II. Rákóczi György 1657. évi lengyelországi hadjáratának diplomáciai háttere V/1049
AZ 1657. ÉVI LENGYELORSZÁGI HADJÁRAT DIPLOMÁCIAI HÁTTERE 1075 utalt — Hmelnyickij elképzelései markánsan eltértek a fejedelemétől: ő ugyanis a Visztula vonaláig a teljes területre igényt tartott. Gustav Lilliecrona követsége sem járt különösebben sok sikerrel: noha a betegeskedő hetman nagy tisztelettel fogadta a svéd diplomatát, az oroszokkal kötött szövetségének felmondására nem volt hajlandó.93 Mindenesetre az biztatónak tűnhetett — ha ugyan a levél eljutott egyáltalán a fejedelemhez —, hogy Rákóczinak csihirini követe, Sebesi Ferenc június végén megírta: annak érdekében, hogy a fenyegetően felvonuló tatár kánnal szemben megvédje őt, Hmelnyickij csapatokat akart küldeni Kamieniec Podolski környékére.9 4 Nagy kozák sereg azonban nem várta az erdélyi fejedelmet Podóliában, sőt, a lengyel üldöző hadak közeledtével Zsdanovics hadai is otthagyták Rákóczi maradék csapatait. Amikor útját IV Mehmed Giráj kán felvonuló csapatai elállták, a még mindig létszámfölényben lévő, de teljesen demoralizálódott, a szétesés szélén álló sereggel — amelynek utóvédje három kisebb összecsapásban már komolyabb veszteségeket szenvedett — a fejedelem nem vállalta az ütközetet.9 5 A lengyel had parancsnokai végre elfogadták békeajánlatát: a szerződésben, amelyet Czarny Ostrówban Mikes Mihály kancellár írt alá július 22-én, Rákóczi nemcsak a svédekkel és a kozákokkal való szerződés felbontását, de a lengyel hadak megsegítését is megígérte egy teljesen irreális, 1,2 millió aranyforintra rúgó összeg értékben. A megalázó feltételeket ráadásul nem is a lengyelek diktálták: Rákóczi már több mint egy héttel korábban hasonló ígéretekkel környékezte meg az akkor még kötélnek állni nem akaró János Kázmért.9 6 Az igazi katasztrófa viszont még hátravolt. Noha a lengyelekkel kötött megállapodás említette a tatár kánt is, mint János Kázmér szövetségesét, a hadaival felvonuló IV Mehmed Girájt — akinek képviselői amúgy sem voltak jelen a tárgyalásokon — ez nem tartotta vissza attól, hogy tovább zaklassa a szétesés egyre több jelét mutató erdélyi sereget. Ennek sorsa végül Trembowla mellett teljesedett be: a sáncok mögé húzódó, három napig sikeresen ellenálló csapatok vezetőjét, Kemény Jánost a kán tárgyalni hívta, és távollétében, a vajdaságok-93 L. Sebesi Ferenc beszámolóját, MHHD XXIII. 531-543., valamint Gustav Lilliecrona leveleit X. Károly Gusztávnak (Csihirin, 1657. jún. 12.1/22.], jún. 28.[/júl. 8.]). Arhiv i. m. 287-293., 306-310. Sebesi követségéről 1. Horn Ildikó: Sebesi Ferenc - egy erdélyi diplomata. In: Scripta manent. Ünnepi tanulmányok a 60. életévét betöltött Gerics József professzor tiszteletére. Szerk. Draskóczy István. Bp. 1994. 199-205.; A csihirini diplomáciai játszmáról részletesen 1. Gebei S.: II. Rákóczi György külpolitikája i. m. 169-173., 177-179. 94 Sebesi Ferenc levele II. Rákóczi Györgynek ([Csihirin, 1657. jún. vége]). MHHD XXIII. 546. 95 A visszavonuló erdélyi sereg létszámát a lengyel király mellett tartózkodó Pierre Des Noyers 30.000-re becsülte (1. a 88. jegyzetben idézett levelét, 336.), de a visszavonulásban szintén részt vevő Samuel Grondski is úgy ítélte meg, hogy akár meg is tudták volna verni a lengyel seregeket, ha a rettegés nem kerített volna hatalmába mindenkit. Grondski, S.: História i. m. 421. 96 L. Pierre Des Noyers már idézett, júl. 14-1 levelét (88. jegyzet), 336-337. A szerződés szövegének kiadása: MHHD XXIII. 552-556. Adam Charnier arról tudósít, hogy a lengyel hadak már július 9-én, 14-én és 19-én is rajtaütöttek Rákóczi seregén. Beszámolója szerint a második alkalommal a fejedelemnek ötezer embere esett el vagy került fogságba, és huszonnyolc zászlaját is elragadták, 1. Praga (Varsó), 1657. aug. 5. dátumú jelentését I. Lipótnak. HHStA Polen Kt. 69. Konv. 1657 August fol. 1-2. Rhédey László naplójában ezzel szemben egy kozák vereséget (júl. 10.) és két erdélyi győzelmet (júl. 11., 13.) jegyzett fel. Vass József: Gróf Rhédei László' naplója. Magyar Történelmi Tár 1. (1855) 211-234., itt 233.
