Századok – 2012

KÖZLEMÉNYEK II. RÁKÓCZI GYÖRGYRŐL - B. Szabó János - Sudár Balázs: „Independens fejedelem az Portán kívül" II. Rákóczi György oszmán kapcsolatai. Esettanulmány az Erdélyi Fejedelemség és az Oszmán Birodalom viszonyának történetéhez (1. rész) V/1017

II. RÁKÓCZI GYÖRGY OSZMÁN KAPCSOLATAI 1045 Birodalomban tehát kialakult egy viszonylag jól működő egyensúly és együttműködés a szunnita vallástudósok és a dervisrendek elitje között. A 17. század első felében, a szultáni hatalom meggyengülésének következtében azonban e téren is nehézségek álltak be. Anatóliában ugyanis felszínre tört egy szigorú muszlim irányzat, amelynek követői az eredendő állapotoktól való elhajlásban vélték felfedezni a birodalom hanyatlásának okait, s az azokhoz való visszatérést követelték. Ekesszóló prédikációkban ostorozták a kormányzatot, és vették sorra a bűnös eltévelyedéseket: a müezzinek dallamos éneklésétől kezdve a minaretek számán keresztül a kávéfogyasztásig terjedt a figyelmük. Támadásuk kereszttüzébe az iszlám misztikusai, a dervisek kerültek, vallásgyakorlatukat eretnekségnek bélyegezték. Az elméletet Kádizáde Mehmed efendi dolgozta ki a 17. század elején, és akkora népszerűségre tett szert, hogy 1631-ben már az Aja Szófia-dzsámi prédikátorává emelkedett. Márpedig egy ilyen tisztség óriási tekintéllyel és hatalmas befolyással bírt. Párthívei és tanítványai hamarosan megszerezték a többi jelentős fővárosi dzsámi prédikátori posztját is, így befolyásuk még tovább növekedett. Elveik sok szempontból találkoztak IV Murád szultán rigorózus kormányzati politikájával, aki ezért támogatta őket, bár a dervisektől sem fordult el teljesen. Ebben az időszakban a csatározás elvi szinten folyt, a prédikátorok és a dervisrendek vezetői szópárbajokat vívtak és sorra írták egymás ellen a hitvitázó műveket. A mozgalom Kádizáde Mehmed halála (1634) után is erős maradt, sőt a birodalom mélyülő válsága miatt tovább erősödött. A következő karizmatikus vezető, Usztüvání Mehmed efendi immár a szultáni szerájban szerzett erős állásokat. A szerájiskola vezetői, a háremagák, valamint az udvar szolgálattevői, a baltadzsik, a bosztándzsik és a kapidzsik sokasága szegődött mellé. Behálózta a szultán tanítómesterét, Rejhán efendit is, aki minden szabályt megszegve még a belső szerájba is bejuttatta őt, hogy személyesen okíthassa az ifjú uralkodót. Mehmed efendi ráadásul a válidét és a hárem agáját is párthívei között tudhatta. Ilyen háttérrel azután bátran indíthatott támadást a misztikusok ellen: hívei kolostorokat romboltak le, derviseket kergettek el, halállal fenyegettek számos dervisvezetőt. Eljárásukhoz sikerült az egyébként dervisbarát Melek Ahmed pasa hozzájárulását is kierőszakolniuk (1651), a sejhüliszlámot sarokba szorítva pedig olyan vallási döntvényt csikartak ki, amelyben betiltották a rendek gyakorlatainak jelentős részét, például a dervistáncot. Az alapító mester után kádizádeliknek vagy egyszerűen prédikátoroknak (uáizán) nevezett csoportosulás egyúttal a vallási értelmiséget is támadta, hiszen szerintük ők is számos tévelygő — és így bűnös — újításra adtak felhatalmazást. A vallási elit ezért — néhány kivételtől eltekintve — nem is tartott velük. Míg a birodalom értelmiségi és politikai-katonai elitje többé-kevésbé értetlenül és tétlenül figyelte az eseményeket, a prédikátorok a köznép hatalmas tömegeit nyerték meg. Valós megoldási programmal azonban nem tudtak előállni ők sem. 1656 tavaszán az úgynevezett platános felkelés idején szerájbeli támogatóikjelentős részét elveszítették, Bojnujarali Mehmed nagyvezír már nem törődött velük, Köprülü Mehmed pasa pedig száműzette legjelentősebb vezetőiket. Hatalmuk mégsem enyészett el teljesen. A Köprülü Mehmed nagyvezírsé-