Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Cardini, Franco: Il Turco a Vienna. Storia del grande assedio del 1683 (Ism.: Molnár Monika) IV/1011

1012 TÖRTÉNETI IRODALOM jellegű munka lett volna, ám a téma sokrétűsége olyannyira elragadta a szerzőt, hogy a végleges műnek csak a törzsszövege 514 oldalra rúg. Franco Cardini szakterületét tekintve — mint láttuk — ugyan középkorász, de kiterjedt tájékozottságát és szakmai ismeretségét tökéletesen használta fel arra, hogy a számára nem annyira ismert korszakban és idegen régiókban otthonosan mozogjon. A könyv tizenöt fejezetből áll, amelynek középrésze, a 9-10. fejezet tárgyalja magát az ostromot. Cardini az első nyolc fejezetben felvezeti a témát, azaz elsősorban az előzményeket ismerteti. Az utolsókban pedig az ostromot követő eseményeket taglalja, vagyis az oszmán-európai kapcsolatok további alakulását ismerteti. A szerző tehát igen széles idősávban vázolja az 1683. évi bécsi török ostromot megelőző és követő történelmi helyzetet, ahogy azt a könyv végén szereplő kronológia is érzékelteti (1645-1718). Cardini kiindulópontja a középkori keresztény-muszlim konfliktusok története. Ahogy ő maga mondja könyve bevezetőjében: a török támadás és annak elhárítása — ha úgy akarjuk — több történelmi folyamatba is illeszkedhet: egyrészt a két vallás és civilizáció, a kereszténység és az iszlám több évszázados küzdelmeire gondolva kiindulhatunk az 732. évies poitiersi ütközetből, s a lepantói csatán (1571) keresztül érkezhetünk Bécs alá, egészen az 1683. szeptember 12-ei nevezetes fordulóponthoz. De térben és időben még inkább kitágítva a Kelet és a Nyugat Kr.e. 6. századtól egészen napjainkig tartó harcának széleskörű földrajzi és történeti vonulatába is beilleszthetjük a császárváros ostromát. Az első fejezetben (Címerek erdeje) a szerző részletes bevezetőt ad a konfliktusok gyökeréről, a másodikban (A Földközi-tengeri párviadal) a mediterrán térségért vívott küzdelmet vázolja. A harmadikban (Bizonytalan határvonalak, változó határok) Cardini a birodalmak perifériáján — de nem fizikai értelemben vett határán — élők, mint például a rabszolgák, renegátok, megtértek, menekülők, kétkulacsosok, árulók stb. sorsából villant fel a 7. századtól kezdődően mozaikszerű jeleneteket, a civilizációk egymásra hatásának érzékeltetésére. A következőkben a tizenöt éves háborút ismerteti (ő a nyugat-európai terminológiának megfelelően 13 éves háborúnak írja, s bár a szerző tényleg igyekezett minden lehetséges segítséget felhasználni, azért csúsztak a szövegbe apróbb helyesírási hibák, mint pl. a 92. oldalon a békekötés helyének neve), ám a bemutatás szempontja — érthető módon — összeurópai jellegű. Végül ezen fejezet utolsó részében Cardini hazai vizekre evez: a Mediciek (akik Ciprus és Jeruzsálem királyává kívánták magukat koronáztatni) és a franciák, valamint a Szentszék által is támogatott Gonzaga-dinasztia „keresztes háborús" álmainak (Carlo Gonzaga 1602-ben a konstantinápolyi császári trónt gondolta visszafoglalni) szentel egy fejezetrészt. A következő, negyedik fejezetben (Ukrajna és Kréta szigete közt) — a címnek megfelelően — a korszak történetét, valamint a harmincéves háború (1618-1648) eseményeit ismerteti (a 105. oldalon ugyanakkor az 1718-as évszámhoz a karlócai békét teszi a pozsareváci helyett). Az ötödik fejezet (Dunai efemeridák) visszatér a balkáni-dunai térség, vagyis Magyarország és Erdély történetének egészen az 1664. évi vasvári békéig tartó tárgyalásához, mindig szoros összefüggésben az európai és főképpen a bécsi eseményekkel és a törökök folyamatos előrenyomulásával, amelyet Európa lélegzetvisszafojtva figyelt. Ezen belül érzékletes leírást olvashatunk az új császárról, I. Lipótról és olasz hadvezéréről, Raimondo Montecuccoliról. A hatodik fejezet (Fegyvernyugvásban) a húsz évre megkötött Habsburg-oszmán békét követő időszakot — főképpen a lengyelországi és magyarországi eseményekre és a pápára koncentrálva — ismerteti, amikor is, ahogy Cardini megfogalmazza: a folyamatosan keresztes hadjáratot hirdető állhatatos keresztény retorika ellenére, amely a keresztény európai hatalmak egységét és egyetértését követelte volna meg, ezek folyamatos versengésben álltak egymással. A hetedik fejezet (A nyugati nap Keletre ragyog) költői címe a magyar (kuruc) „elégedetlenek" szervezkedéseit és 1681-1682 eseményeinek leírását takarja. A következő, nyolcadik fejezettel (A török felvonulása) már elérkezünk az 1683. évi hadjárat kapujába. Amennyire az kideríthető, megtudhatjuk az oszmánok döntésének körülményeit és okait, valamint az európaiak rá adott válaszreakcióját, az információáramlást és nehézségeit (ahogy Cardini megállapítja: „egészen a legújabb időkig nem is annyira a hatalmasságok döntéseinek titkossága, hanem inkább a kommunikáció lassúsága játszották a főszerepet az események alakulásában" 232. o.), valamint a döntéshozó mechanizmusokat. Láthatjuk a hadjáratra készülődő, majd Bécs felé vonuló hatalmas oszmán sereget és a riadtan segítséget kérő I. Lipót császárt. A kilencedik fejezet („Auff, auff, ihr Christen!") az aranyalma legendával indul, a Hofburg katolikus politikai vonalával és Bécs város fejlődésével, majd a védőkkel (menekülők és menekültek) és a védelem megszervezésével folytatódik. Az ostromlott városban imádkoztak, énekeltek és sírtak az emberek, a templomokban prédikált „keresztes hadjárat" hagyományának eszméje erőt adott, a győze-