Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Lovrenovic, Dubravko: Na klizistu povijesti. Sveta kruna ugarska i Sveta kruna bosanska 1387-1463 (Ism.: Varga Szabolcs) IV/995

997 TÖRTÉNETI IRODALOM tos politikájára is. Ettől függetlenül Lovrenovic munkája a legalaposabb feldolgozásnak számít Zsigmond és utódainak déli külpolitikájáról, és érdemes elgondolkodni, hogy vajon tényleg minden lépést a törökök elleni védelem gondolata motivált, vagy van létjogosultsága egy viszonylag öncélú balkáni külpolitikai vizsgálatának. A könyv hangsúlyosan foglalkozik a boszniai egyház jellegével és a magyar uralkodók, valamint a pápai udvar ezzel kapcsolatos terveivel. A magyar királyi főkegyúri jog hangsúlyozása talán ebben az esetben túlzó, ugyanis Zsigmond — tudomásom szerint — nem hivatkozott erre a Boszniával kapcsolatos tárgyalásai során, és később sem merült fel ez komolyan, de az eretneknek elkönyvelt boszniai egyház ellen előszeretettel használtak vallási jelszavakat, mint például Zsigmond, aki 1408-ban keresztes hadjárat címén indított támadást Hervoja ellen. Ma már tudjuk, hogy a bogumilizmus nem tekinthető dualisztikus eretnekmozgalomnak, így a magyar uralkodók, illetve a ferences inkvizítorok terminológiája könnyen félrevezet bennünket. Arról azonban már nem szól a könyv, hogy állítása, mely szerint a bosnyák egyház katolikus, csak a magyar királyok törekvései miatt használta a szláv liturgiát, csak az egyik lehetséges — mégpedig a horvát történészek által kidolgozott — elmélet, a szerb kollégák ezzel szemben ortodoxnak tartják, míg egy harmadik irányzat elismeri eretnek voltát, de abban már megoszlanak a vélemények, hogy a bolgár bogumilizmus, vagy a dalmát eredetű katharok nyúlványának tekinthető. Lovrenovic szerint a 14. században a magyar befolyásra válaszul jött létre egy autochton bosnyák államegyház, amelynek élén a megkoronázott uralkodó állt, és létrejöttével Bosznia az államfejlődés útján megelőzte a Magyar Királyságot. Veszélyes dolog azonban egy nemzeti egyházat az államfejlődés fokmérőjének tekinteni, főleg, ha a boszniai egyházról a legújabb kutatások éppen azt tartják fontosnak kiemelni, hogy a rurális társadalom szinkretizmusa, az alsópapság tanulatlansága, világi egyházának gyengesége okán pedig egy exempt monasztikus struktúra voltak a legfontosabb jellemzői, ami egy nyugati misszionárius szemében természetesen misztikusnak és eretneknek számított. Ezzel együtt elfogadható a szerző állítása, mely szerint csupán propagandisztikus okokból bélyegezték eretneknek a boszniai egyházat, igaz, az obszerváns ferences inkvizíciós tevékenységének értelmezése még várat magára. Hasonlóan kevés szó esik magáról a boszniai ferences rendtartományról, amely pedig a középkortól szinte a legerősebb hatást gyakorolta a bosnyák történelemre. Első központjaik Mile, Bobovac és Sutjeska, a legfontosabb boszniai városok, és egyben szakrális központok. A ferencesek jelentőségével jutunk el a kötet utolsó nagyobb fejezetéig, amelyik sok szempontból kilóg az addigi történetből, ám I. Tvrtko 1377. évi boszniai királlyá koronázása valójában szervesen beletartozik a kötetbe. A szerző óriási jelentőséget tulajdonít az aktusnak, egyrészt valódi királysággá vált az addig bánok által irányított territórium, másrészt a koronázást az államegyházként értelmezett önálló boszniai egyház celebrálta, amely a szerző szerint valódi függetlenséget biztosított az új uralkodónak a magyar koronával szemben. Az aprólékos forráskritikai munkával felépített fejezetben megfelelően igazolja, hogy a koronázás színhelye a boszniai Mile, és nem a szakirodalomban közkeletű szerbiai Milesevo. A felfedezés egyébként nem új, hiszen Ivan Lovrenovic már emellett érvelt Régi Bosznia címen magyarul is megjelent könyvében. Az azonban figyelemre méltó, ahogy párhuzamba állítja a bosnyák koronázási fogalomhasználatot a magyar gyakorlattal, és jelzi, hogy a szent bosnyák korona „sveta kruna bosanska" szakralitását a magyar koronázási jelkép inspirálja, a milei ferences templom felelt meg a székesfehérvári koronázási bazilikának, igaz Ostoja hatalomra kerülésével Bobovac lett az új királyi központ. Bosznia azonban éppen emiatt nem vethető össze a korabeli nyugati királyságokkal, hiszen amíg például a Magyar Királyság határai mindenki előtt ismertek voltak, és ezen esetleges hódítások sem változtattak, addig a „Regnum Boznie" esetében ilyen territoriális egységről egyáltalán nem beszélhetünk. Az erősebb magyar hatásnak kitett északi területek valójában soha nem alkottak egy közös teret a Sutjeska, Visoki, Bobovac városokkal fémjelzett déli vidékkel. A territoriális egységhez hasonlóan hiányzott a korona adta folytonosság, hiszen az aktuális uralkodó azonnal átvitte a királyság központját a saját rezidenciájába, az egyetlen állandóságot csupán a mindenhol jelen levő ferences rendházak képviselték. Ennél is nagyobb probléma Lovrenovic gondolatmenetével, hogy szemérmesen kikerüli azt a kérdést, hogy (I.) Tvrtko 1377-ben Szerbia, Bosznia és Tengermellék királyának, miképpen egy forrás fogalmaz „Stefan Tvrtko v Hrista boga kralj Srbljem i Bosne i Primorju" koronáztatta meg magát, és tettében inkább a dusani szerb birodalom bosnyák feltámasztásának kísérletét, semmint egy önálló Bosnyák Királyság megalapítását kell látnunk. Ez pedig hatalmas különbség! A katonai események dacára a budai udvar jelentette a boszniai elit számára a nyugathoz való tartozást, Hervoja itt lett a Sárkány-rend tagja, innen terjednek el a családi címerek, magyarországi birtokokhoz jutnak, Dabisa még Somogy megyei ispáni címet is kapott. Nem mellékes,