Századok – 2012
KÖZLEMÉNYEK AZ 1711. ÉVI SZATMÁRI BÉKE TÖRTÉNETÉRŐL - Kis Domokos Dániel: Drámai hangulat és reális értékelés: „Magyarok Törökországban" és „Egy bujdosó kuruc". Rákóczi-kultusz a színpadon IV/961
RÁKÓCZI-KULTUSZ A SZÍNPADON 975 gezve az én nevem, mert oly ügy mellett fogtam fegyvert, melynek igazságáról meg valék győződve. Vétkem-e, hogy nem vagyok dúsgazdag, mert elvből lemondtam őseim birtokáról? Gonosztevő vagyok én, mert jobban szerettem hazámat, mint magamat, s lemondtam az apa örömeiről is, mert hazám örömét akartam megérni?" A darab legvégén a száműzött valahogy mégis kegyelmet kap, mire így felel: „Én a kegyelmet nem kértem, de [és] a szabadságot [arra] használom, hogy visszatérjek majd a száműzetésbe, a balsorsú fejedelemhez, kit amíg él, el nem hagyhatok." Legvégül pedig mindezek után: „Ezen színmű (a 73. 74. 91. és 99. lapokon veres téntával áthúzott helyek kivételével) mind a budapesti, mind a magyarhoni vidéki színpadokon előadathatik." - szól az engedély.56 Nem is a drámai hangulat, hanem a valós értékelés és a közhangulat határozta, határozhatta meg, mit, mikor és meddig játszhattak? Van, amit Kolozsvárott be lehetett mutatni, másutt nem, vagy akár fordítva. Általában a bécsi cenzúra enyhébb volt, mint a budai, sőt, betiltani 1850-től, illetve 1852-től sokszor nem tiltottak be semmit, csupán a kiváltott felhangok, kedvezőtlen hangulatkeltés miatt kellett legfeljebb magyarázkodni.5 7 Csak össznépi megmozdulás, hangulatkeltés, egységes magyar kultusz ne legyen, amely bármilyen formában is Magyarország függetlenségét, a régi nemzeti, illetve magyar királyok tekintélyét hirdeti - ez volt a legfőbb cél, még egész 1906-ig, sőt egész 1914-ig, legalábbis egyes bécsi udvari-cenzori körök részéről. Ez inkább tény, mint hipotézis, gondoljuk csak végig azt a sok útvesztőt, amelybe a magyar költészet remekei jutottak, sőt még a zenei hangok is, a Rákóczi induló is, részben meg a „Himnusz", és minden, ami nem a jó király, a jó magyar király — bárki légyen is — elképzelésébe illett, mert szeretni kell azt, kivel csodálatosat alkothat a magyar tartomány is. Még a történetírás volt ez alól valami különös okból kivétel, ha kellő tárgyilagossággal és adattár jellegűen tárgyalták az eseményeket, szinte már-már a 18. század óta, bár Rákóczit szinte nem említhették, de a protestánsokról, a sérelmek okairól, részben a szabadságharc okairól is burkoltabban több írás is megjelenhetett. Egyáltalán nagy szó, hogy akár így, akár úgy, de terjedelmes helyet foglalhattak el a korszak nyomtatott műveiben is, de a kultuszt, azaz a szabadság és függetlenség eszményét csak felvetni látszó utalások is komoly megbírálásban, sőt tiltásban részesültek. Térjünk most vissza a Rákóczi-kultusz színpadi továbbéléséhez, annak második korszakához. A számos — napjainkra tényleg értékelhetetlen vagy csupán érdekes korjelenségnek tekinthető — színdarab és zenés feldolgozás közül mégis kiemelkedik két színdarab, mindkettő Herczeg Ferenc alkotása. Azé, ki „a színpad raffinált mestere. A nagy, meleg hatások ismerője. Darabjának tárgyát így választotta, történetét így építette fel, alakjait így rajzolta meg. Mesterien mindegyiket..." - olvashatták a kortársak a Szabadság 1901. április 20-án megjelenő színi kritikája elején a fanyarul megírt névtelent, aki nem más volt, mint az igazi hírnévre csak úgy 1905 tájékán, az Új versek kel sikert arató 56 Szigligeti E.: Egy bujdosó kurucz i.m. 57 Vackot Imre: Emlékiratai. Kiad. Vachot Gyula. [Bp.] 1890. 197-198., és az egyes tiltásokról a további oldalakon. A korábbi, 1840-es évekről: Uo. 196-197.
