Századok – 2011
TANULMÁNYOK - Gyarmati György: Hadigazdasági túlterhelés, rejtőzködő transzformációs veszteség és a személyi kultusz. A magyarországi „új szakaszt" megelőző rendszerválság 1952/53 fordulóján I/75
A MAGYARORSZÁGI RENDSZERVÁLSÁG 1952/53 FORDULÓJÁN 91 sége viszont valószínűsíthetően a „most ez dívik" aktuális rendszerrituálénak tekintette a vezér ajnározását, ami körükben éppen szertelensége, provokatív volta miatt lehetett kontraproduktiv. „A legjobb magyar tanítvány" distinkció ugyan a protektorátusi léptékű „arányosítást" is hivatva volt jelezni, de Rákosi vezérkultuszának gerjesztése a legitimációs funkcióval ötvöződve volt hangsúlyozott összetevője a kommunista uralmi rend kiépítésének és kezdeti működésének. Ezzel érkezünk a vizsgálat tárgyává tett kérdés értékelésében útelágazáshoz. A szocialista építés győzedelmes előrehaladását a társadalom voksaival igazolni hivatott 1953. évi választási eredmények egyfelől; az ország ugyanezen időszakra bekövetkezett működésképtelenné válása másfelől: a két tétel között egymást kizáróan nagy az ellentmondás ahhoz, hogy —A Helység kalapácsából ismert Bagarja uram, a béke barátja módjára — ezt is, azt is tompítva keressük a kiegyenlítő tertium daturt. A kétoldalú relativizálás csökkentené ugyan a helyzetértékelések közötti antagonizmust, csak éppen nem adna magyarázatot arra, hogy — a többi szocialista csatlósállamhoz képest — Magyarországot illetően miért követelték Moszkvában a strukturális alrendszerek működését is ízekre szedve sokkal kategorikusabban a „váltóátállítást", és az előállott katasztrófa-közeli helyzettel összefüggésben sokkal nyersebben a személyi konzekvenciák levonását is. A birodalomkormányzás logikájából kézenfekvően következett, hogy provinciabéli állapotokért — ha már olyan súlyos a helyzet — legelőbben is a helytartót veszik elő: a Kreml a legszokványosabb eljárást követte. Miután a (fogantatását tekintve szovjet, sztálinista licencet követő) diktatúra „szervezeti- működési szabályzata" volt vezérközpontú — s ennyiben a vezérkultusz esetleges ildomtalanságaival együtt volt organikus tartozéka —, hatalomszociológiailag miért lett volna ördögtől való magán a diktátoron kérni számon az ország szekerének kátyúba jutását-juttatását? Más közelítésben ugyancsak a diktatúra korabeli sajátosságából következett, hogy Rákosi terroruralmának nem volt hazai kontrollja, politikai ellensúlya. Moszkvából nézve viszont korántsem volt olyan súlyú e közepes méretű szovjet rajonnál nem nagyobb határ-menti tartomány, hogy annak általuk preferált első számú emberét a legfelsőbb szintű „elvtársi pártbíróság" elé citálva vonják kérdőre másod- vagy sokadrangú ügyek miatt.4 5 Ha mégis ez történt, akkor a gondoknak is súlyosaknak kellett lenniük. A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Vezetőségének Elnöksége volt az a fórum, ahol Rákosit az áltabűnbak haszna és kára. Vázlatos gondolatok a baloldali magyar értelmiség 1945 utáni útkereséséről. In: Pók Attila: A haladás hitele. Progresszió, bűnbakok, összeesküvők. Akadémiai Kiadó, Budapest. 2010. 207. 45 Rákosi kivételezett pártfőtitkári státusát mind az ország előtt, mind pártvezető elvtárai körében azzal (is) próbálta legitimálni, hogy neki megkülönböztetett kapcsolata — és ezt szolgáló kommunikációs csatornája — van magához Sztálinhoz. Ehhez képest ez többnyire a szovjet pártközpont valamely e térséget reszortfeladatként felügyelő — egyébként fontos — referenséig jutott a Kremlben, illetve a Kominform moszkvai titkárságán landoltak jelentései, üzenetei, és az ottani apparátustól függött, hogy azok eljutnak-e Sztálin dolgozószobájáig. Az eddig hozzáférhetővé vált iratokból az látszik kiderülni, hogy Sztálin csak olyan esetekben fogadta személyesen, illetve reagált egyáltalán a neki adresszált jelentésekre és üzenetekre, ha azoknak Magyarországon túlmenő kontextusa is volt (akár a jugoszláv afférral összefüggésben, akár más, e térségbeli kliensállam vonatkozásában.) Rainer M. János: Távirat „Filippov" elvtársnak. Rákosi Mátyás üzenetei Sztálin titkárságának, 1949-1952. In: Évkönyv, 1988. Szerk: Litván György. 1956-os Intézet, Budapest. 1988. 103-118.
