Századok – 2011
TANULMÁNYOK - Gyarmati György: Hadigazdasági túlterhelés, rejtőzködő transzformációs veszteség és a személyi kultusz. A magyarországi „új szakaszt" megelőző rendszerválság 1952/53 fordulóján I/75
90 GYARMATI GYÖRGY feszítéseket tettek a befogadásra. Az ország-irányításra hivatott felkentek jele helyett sokkal inkább az idegenek szálláscsinálója stigmát viselték homlokukon, s amit mutattak, amit képviseltek, nagyon távol esett mindattól, ami — a szovjet jelenléttel nyomatékosított ultima rációt kényszerűen tudomásul véve — elfogadható volt. Összességében úgy tűnik, hogy épp a társadalmi elfogadottság alacsony szintje — valójában az elutasítás ki nem mondott, mert ki nem mondható bekalkulálása — tette kívánatossá a választásokon való minél nagyobb arányú megjelenés kierőszakolását, illetve, hogy ezek után a majdnem teljes körű elfogadottságot demonstrálhassák a 98 százalékos voksmágiával. S ugyanez lehetett az egyik inspirálója a művileg gerjesztett vezérkultusznak is: Rákosi mindenki mástól megkülönböztetett piedesztálra állításával, nem csupán a frissen kiépített új rendszer, hanem mint a (szintén újrafogalmazott és kontraszelektáló) nemzeti közösség elhivatott vezetőjét próbálták őt transzparenssé tenni. Ilyen értelemben lett egyik vonulatban a budapesti felvonulási téren felállított Sztálin-szobor — illetve a hozzá társított szimbolika — a Rákosi kultusz protektorátusi leképezése. Másik mezőben pedig — mint már utaltunk rá —, „a magyarok Mózesévé" próbálták domesztikálni. (Utóbbi jelzővel eredetileg Kossuth Lajost illették az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején kortársai.) Más kérdés, hogy az ez ügyben évek óta végzett vehemens erőfeszítés, a „permanens mozgósítottság" idővel kifáradt, s kiábrándult közönybe fulladt, illetve a — kezdetben — néma ellenszenvvel viseltetők táborát növelte. Annál is inkább, mert a bálványimádás kincstári propagálása egybeesett a társadalom végletes kizsigerelésének éveivel, a köznapi nélkülözés — kiszámíthatatlan meghurcoltatásokkal súlyosbított — általánossá válásával. Tegyük hozzá, hogy ekkoriban még a párthierarchia középső és alsó szintjén szolgálatot teljesítő újkáderek is inkább nélkülöztek. Nem csupán az őket is megtizedelő éberségi hisztéria gerjeszthetett körükben identitászavart, hanem az is, hogy — a kiválasztottak kasztjába tartozás szamárlétrájának alsóbb szintjein — a beosztásukhoz társítva megszerezhető „szolgálati járandóságok" egyre redukáltabb mértékben párosultak az „új (uralkodó) osztályt" konzumálása alapján elkülönítő ismertetőjegyekkel.43 Mivel őket sem kímélték a kiszámíthatatlan, fátumszerű meghurcoltatások, aligha becsülhető, hogy a nyolcszázezres létszámúra taksált párttagok és az ennek tizedére rúgó — valamilyen funkciót is viselő — pozícionált káderek körében milyen mértékig volt hatékony a vezérkultuszt favorizáló rendszer-elithez tartozás részvényesi és/vagy osztaléktudata.4 4 A párton kívüli milliók döntő több-43 Az államszocializmus egyik hatalomszociológiai ismérveként a Milovan Djilasz által vizionált „új osztály" kialakulása másutt lehet, hogy „érvényes", az 1950-es évek Magyarországára vonatkozóan viszont problematikus, mivel a káderforgó részét képező ideológiai-adminisztratív vagy büntetőjogi kriminalizálások (félreállítások, leváltások, bebörtönzések) nagy száma — és a nemkülönben kontraszelektív rehabilitálások — miatt (még) nem volt mód „osztállyá" szerveződni, s ezzel csak részlegesen azonosítható az államszocialista nómenklatúra. Amikor Djilasz munkája, Az új osztály megjelent — Amerikában 1956, Európában 1958 (Zürich, Europa Verlag) —, Magyarországon éppen összeomlott, illetve újjászerveződőben volt a kommunista hatalmi elit és nómenklatúra. Lásd még erről, Gyarmati György: A káderrendszer és a rendszer kádere az ötvenes években. Valóság, 1991. 2. sz. 51-63., illetve Gyarmati György: Hatalmi elit Magyarországon, a 20. század második felében, 1945-1989. Korunk, 2009. 3. sz. 75-88. 44 Pók Attila, egyik tanulmányában — Czeslav Miiosztói inspiráltán — joggal utal arra, hogy a „sztálinizmust [magyar derivátumában Rákosi személyi kultuszát - Gy. Gy.] nemcsak egyszerűen rákényszerítették a közép-kelet-európai társadalmakra, hanem belülről is építették". Pók Attila: A
