Századok – 2011
TANULMÁNYOK - Gyarmati György: Hadigazdasági túlterhelés, rejtőzködő transzformációs veszteség és a személyi kultusz. A magyarországi „új szakaszt" megelőző rendszerválság 1952/53 fordulóján I/75
A MAGYARORSZÁGI RENDSZERVÁLSÁG 1952/53 FORDULÓJÁN 89 Még mindig oly sokkolóan hatott volna az 1945-ös és 1947-es parlamenti választások emléke, s a társadalom többségének a kommunistákat illető — akkoriban még „mérhető" — elutasítása, hogy folytatólagosan ezt igyekeztek kompenzálni? Avagy ismételten a Moszkvának való megfelelési kényszer szuggerálta volna, hogy Rákosi ezzel (is) bizonyítsa helytartói posztján való hazai elismertségét? Más is kellett legyen e bizonyításkényszer mögött, több annál, mint hogy elbagatellizáljuk a diktátorok jellemétől nem idegen pőre hatalmi cinizmussal. A vezéri tekintély mindenkori kelléktárába tartozik a — hol elegánsabban, hol meg hivalkodóbb külsőségekben is megjelenő — kiválóság, „karizma" nyilvános felmutatása. Ennek része lehet a materiális gazdagság, az intellektuális vagy művészeti téren megmutatkozó tehetség prezentálása és koronként változó mértékű „installálása" a pompa, a ragyogás, a parádék hozzárendelt kellékeivel. Ez esetenként a protestáns etikával szordínóra fogott polgári kori reprezentációra is rányomta a bélyegét, miközben Magyarországon — ahol az arisztokrata csillogás volt a mintaadás-mintakövetés etalonja —, inkább volt ez jellemző a dzsentrik és a parvenük kompenzációs kivagyiságára. A kommunista egalitarianizmus ezt főszabályként megtagadta, nyilvánosan nem vállalta - főként a kezdetekben nem. A „nép egyszerű fiaként" származtatott vezérnek nem volt aranya, palotája, s — a korábbi arisztokrata-nagypolgári tradíciótól eltérően — ugyanígy nem a társadalmi reprezentáció részese, közreműködője a család, a feleség. A luxus, az úri passziók — tenisz, úszómedence, vadászat — nem illettek a „népfia" prolivezérek (a proletárállam) imázsához, miközben idővel mégiscsak hermetikusan elzárt luxusvillák lettek lakóhelyeik, amihez belül épp úgy dukált az antik bútor, a patinás festmçny és a perzsaszőnyeg, mint kívül az úszómedence (a hatalmi elit másod vonalában elhelyezkedő Péter Gábor ÁVH-vezetőnek is). A kedvtelve űzött vadászat pedig még az ország sorsáról döntő politikai bizottsági üléseknél is konspiráltabb zártkörű rendezvény volt,42 (tudva-tudatlanul igazolva Orwell Allatfarmjának maró gúnnyal teli leírását a vezér-disznókról, akik titokban élvezik azokat a luxus javakat, amelyeket a gonosz-hedonista ellenfél, az ember.) Más kérdés, hogy ez a — respektálható múlt, javak és kulturális tradíciók híján levő, pedigré nélküli — neofita garnitúra, a külvilág számára megjeleníteni próbált puritanizmusával, akár csak egy jottányival növelte-e tekintélyét a közvéleményben. A tárgyalt korban még Lukács György, Révai József vagy Balázs Béla — egyébként eminens — intellektusa is csak a „proletkult", a szocialista realizmus és az aktuális dogmatizmus alig érthető, s még kevésbé befogadható újbeszédén (newspeak) keresztül volt ismerhető. S erre a „korábban nem voltak senkik és nincs semmijük" hozományra terhelődött rá, hogy amit hoztak és képviseltek, azaz a sztálinizmus, még azok számára is nehezen — vagy egyáltalán nem — volt tolerálható, akik erő-42 Andrew C. János nem csupán a hatalmi hierarchiában betöltött rang és presztízs fitogtatásának tekinti a kommunista funkcionáriusok kedvtelve űzött vadászatát, hanem „a klasszikus szocialista eszményeket ért sérelem betetőzésének." Andrew C. János: Haladás, hanyatlás, hegemónia Kelet-Közép-Európában. Helikon Kiadó, Budapest. 2003. 232. Lásd még erről, Majtényi György. Az elit és a vadászat - újjáépítés és rendszerváltás között. In: Rendszerváltás és a Kádár-korszak. Szerk: Majtényi György és Szabó Csaba. ÁBTL - Kossuth Könyvkiadó, Budapest. 2008. 489-508.; Rácz Antal: A hatalom és a vadászat. Rubicon, 2009. 7-8. sz. 102-109.
