Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Mevius, Martin: Agents of Moscow. The Hungarian Communist Party and the Origins of Socialist Patriotism 1941-1953 (Ism.: Petrás Éva) I/260

263 TÖRTÉNETI IRODALOM ködbe veszett. A múltat eltörölték, az eltörlés műveletét elfelejtették, a hazugság valósággá lett." (George Orwell: 1984. Budapest, 2005. 85-86. ford.: Szíjgyártó László) így vált lehetővé, hogy a nép érdekeire való hivatkozással egy totalitárius rendszert mint Magyarországon is — úgymond — „történelmi szükségszerűséget" alapozzanak meg. A „nemzeti vonal" politikájának azonban súlyos gátja volt, hogy tulajdonképpen mindvégig moszkvai irányvonalat kellett végrehajtani, így a magyar érdekek képviselete többszörösen is sérelmet szenvedett, s végső soron mindig idegenként lepleződött le. Hiszen a Sztálin által a nemzeti kommunista pártokra kényszerített „nemzeti vonal" pusztán taktikai játszma részeként illeszkedett a kelet-közép-európai országok szovjetizálásába. Csak e hatalmi harc eszközeként funkcionált az a politikai retorika, amely úgy tudta a nemzeti eszme elemeit forgatni, hogy azok saját politikai céljai megvalósítása érdekében performatív cselekvési erőként működjenek. Mevius könyve azonban a Magyar Kommunista Párt nemzetfogalmának szemantikai csúsztatását nem pusztán a hatalom megszerzése érdekében tett lépésként magyarázza, hanem kelet-közép-európai összevetésben is kijelöli helyét. Hiszen a „magyar" érdekeket az MKP nem csupán a béketárgyalásokon, de a szomszédos országokban szintén parancsba adott nemzeti vonalat végigvivő, ám saját iniciatívát is követő kommunista pártokkal szemben sem tudta soha érvényesíteni. A csehszlovákiai magyarság kitelepítése és a romániai magyarsággal szembeni atrocitások és megszorító intézkedések a csehszlovák és román kommunista pártot erősítették, miközben az MKP-nak ezekben az esetekben csupán a moszkvai utasításoknak való sicut cadaver engedelmesség jutott. (145.) A békeelőkészítés kérdésétől kezdetben elzárkózó kommunista párt így tulajdonképpen két tűz közé került és sehol sem bizonyult eredményesnek, mivel a sztálini „nemzeti vonal"-nak való engedelmesség nem hozott eredményt a béketárgyalásokon, viszont a magyarországi belpolitikai harcban nemzetietlennek tűntette fel a pártot, s így nem szolgálta a kommunisták hatalomra kerülésének ügyét. (Mária Palasik: Chessgame for Democracy. Hungary between East and West, 1944-1947. 65. megjelenés előtt) Magyarországon azért sem jött létre önálló nemzeti kommunizmus, de még csak hatékony magyar „nemzeti vonalat" vivő kommunista párt sem, mivel időközben a nemzetközi viszonyok is hidegháborúba dermedtek. A magyar és a szomszédos országok kommunista pártjainak „nemzeti vonala" 1941-ben Sztálin instrukciói szerint jött létre azért, hogy segítse a szovjet küzdelmet a németek ellen, és addig maradt érvényben, ameddig segítette a helyi pártokat a hatalom megszerzésében. A hidegháború beköszöntével azonban egyre inkább szükségessé vált a népi demokráciák ideológiai kohéziójának demonstrálása. Ezért nem lehetett Moszkva politikájától hajszálnyit sem eltérni. „A szocializmusba való fokozatos és békés átmenet elképzelését ejtették és eretnekként bélyegezték meg. 1947-re a 'nemzeti kommunista', mint 'ideológiai elhajlás"' — tegyük hozzá, leginkább Tito délszláv nemzeti kommunista „autonómia-igénye" miatt — „egy kommunista által elkövethető legnagyobb bűnné változott." (214.) A „nemzeti vonalat" azonban a Kominform létrehozása utáni időben sem számolták fel teljesen, csupán funkciója változott meg: a „szocialista patriotizmus" ettől kezdve a nyugati imperialisták elleni küzdelmet kellett, hogy szolgálja. S mivel e küzdelemben a Szovjetunió a kelet-közép-európai kis népek szabadságának védelmezőjeként lépett fel, egy kelet-közép-európai kommunista párt paradox módon annál nemzetibb volt, minél inkább hangsúlyozta a Szovjetunióval való közösségét. (218.) „Következésképp minden igazán magyar munkás, paraszt és értelmiségi nemzeti büszkeséggel kellett hogy hazája ipari, mezőgazdasági és kulturális eredményeire tekintsen." (251.) A „szocialista patriotizmus" tehát végeredményben a magyar társadalom nemzeti érzéseinek teljes kisajátítására tett kísérlet volt, amelyet a moszkovita „nemzeti vonal" a világháború végétől kezdődően vitt véghez. „Moszkva ügynökei" a szellemet azonban kieresztették a palackból, hiszen a nemzeti kommunista mint lehetőség mégiscsak elképzelhetővé vált. Ez olyan lehetőség volt, amely, bár megvalósulásra várt, a Mevius által vizsgált időhatárok között — 1953-ig — nem bukkant fel. Ha Mevius nem azt az evidens tényt akarta volna bizonyítani, hogy az MKP és később az MDP szovjet típusú pártként élt a nemzeti eszköztárral, hanem arra keresett volna választ, hogy a nagy tapsok és az országról szerzett csendes, de masszív tapasztalatok kettős erőterében hogyan alakult egy kommunista párt nemzetfogalmának története, nyilván időben tágabban határozza meg vizsgálódásai körét. Mevius azonban magyarázat nélkül hagyja az 1953-as időhatárt. így egyszer csak véget ér az amúgy érdekfeszítő könyv, s az olvasó csak találgathat, hogy vajon miért éppen itt. Hiszen a magyar helyzet a világpolitikai helyzet részeként alakult, s ez az átalakulás legalább ötvenhatig vizsgálandó lett volna, mert a történet végül is ide konkludál. Illetve a források bővebb köre mindenképpen elengedhetetlen lett volna ah-