Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Mevius, Martin: Agents of Moscow. The Hungarian Communist Party and the Origins of Socialist Patriotism 1941-1953 (Ism.: Petrás Éva) I/260

262 TÖRTÉNETI IRODALOM szövetséges angolszász nagyhatalmak gyanakvását a Moszkvából saját országaikba visszatelepített kommunista emigráció iránt. Sztálin Magyarországra vonatkozó tervei inkább hosszabb távúnak voltak mondhatóak: Magyarország nem tartozott az azonnali beavatkozást sürgető esetek közé: Lengyelország és Kelet-Németország, de még Bulgária és Románia is gyorsabb, direktebb szovjet megoldásra számíthattak. Mevius idézi, hogy Sztálin Magyarország szocialista jövőjének beköszöntét körülbelül a háború után tíz-tizenöt évre tette. (48.) Addig is a politikai harcban — a kommunistáknak kezdetben nem lévén tömegtámogatottságuk — a népfrontpolitika részeként, majd folytatásaként törekedni kellett a nemzeti érzelmű pártok és a lakosság megnyerésére. A feladat megoldása mind az ország nyilvánossága, mind a párttagság előtt nehéznek bizonyult. Egyrészt a kommunistákat általában véve is egy idegen hatalom képviselőinek, Moszkva ügynökeinek tartották, kiváltképpen a Vörös Hadsereg vonalai mögött Moszkvából hazatérő garnitúrát. Másrészt a proletár internacionalizmuson pártszocializációt nyert itthoni, részben tizenkilences, illegális kommunisták nehezen tudtak mit kezdeni a várakozásaikkal ellentétes „nemzeti vonallal". Hiszen ők a Vörös Hadsereg magyarországi megjelenésétől a proletárdiktatúra újbóli, azonnali bevezetését is várták, több helyütt a vörös terror eszközeivel való tanácshatalom kikényszerítését. A Nagy Testvér politikai bölcsességét nehéz volt elsőre meglátni a „szoft", népfrontosított „nemzeti vonal" mögött. Ezt sok helyütt talán maga a Vörös Hadsereg sem látta, de nem látták a magyarországi kommunisták sem, így Rákosi többször és ismételten kellett, hogy hangsúlyozza, hogy az egész „nemzeti vonal" csupán taktika, amelyet mint álruhát kell viselnie a pártnak, miközben a cél változatlanul a szocializmus bevezetése. (73.) Ezért lépett fel Rákosi olyan kategorikusan az idők szavát megérteni nem tudó egykori „tizenkilencesek" ellen például az MKP első országos pártértekezletén, az 1945. május 20-21-én rendezett ún. pünkösdi konferencián is. (Rákosi Mátyás: Harc az újjáépítésért. Budapest, 1945. In: Rákosi Mátyás: Válogatott beszédek és cikkek. Budapest, 1950. 71-90.) Nincs tehát semmi különös abban, hogy a hazatérő moszkovita kommunisták „nemzeti vonala", „szocialista patriotizmusa" nem csupán a szélesebb közvéleményben keltett kétségeket, hanem még az ún. „hazai" kommunista mozgalom tagjainak körében is. A Kommunisták Magyarországi Pártja elnevezést lehetett ugyan 1944 októberétől a kevésbé internacionalista hangzású Magyar Kommunista Párt névre cserélni, de a párt nemzeti imázsa attól még nem jött létre egy csapásra. A „baloldali elhajlással", tulajdonképpen a magyarországi káderekkel való megküzdés ezért is létfontosságúvá vált. A moszkoviták és a magyarországi kommunisták közötti elválasztó vonal Mevius szerint azonban egészen a koalíciós időszak végéig megmaradt, amikorra a régi magyarországi kommunista párttagok teljesen marginalizálódtak a párton belül. Ehhez nem csupán a Szovjetuniót maga mögött érző moszkovita csoport politikai túlereje kellett, hanem az is, hogy időközben az eredetileg alig háromezer főt számláló kommunista párt igazi tömegpárttá váljon, ahol a félmilliós tagság soraiban alig lehetett régi kádereket találni. (82.) 1952-ben csupán a pártfunkcionáriusok 3%-a volt a kommunista párt tagja 1945 előtt is. (86.) A „nemzeti vonal" belső elfogadtatása után vált lehetővé az MKP nemzeti pártként való külső megjelenítése. A csupán politikai eszközként felhasználandó nemzeti jelszavak kiválasztása, de még a nemzeti történelem kommunista szempontú átírása is az ideológiatermelés jegyében zajlott. Ennek jó példája volt 1848 centenáriuma. Az MKP ekkor már a magyar függetlenségi mozgalmak egyedüli örököseként definiálta magát. A Rákóczi-Kossuth-Petőfi-Magyar Kommunista Párt plakátsorozat azonban nem csak arra volt jó, hogy nemzeti hősök segítségével próbálja meg létrehozni a kommunista párt hiányzó nemzeti legitimációját, hanem arra is, hogy a párt egyre inkább a nemzeti érdekek képviselőjeként lépjen fel. (104.) Mevius ezt a sokfelé elágazó és többrétegű ideológiai és politikai jelenséget érdekesen igyekszik egy szálra felfűzni. Az MKP a szovjet minta adaptálása közepette a magyar helyzet figyelembe vételével ugyanis néha a szovjet kívánságok ellenére is önálló döntéseket hozott. Egyfelől hűséges nyomkövetés volt, hogy a párt nemzetfogalma — akárcsak a Szovjetunióban — folyamatosan szűkítette a nemzethez tartozók körét. A reakció és a régi világ visszatérésének rémképeivel, valamint propagandisztikus eseményekkel — „szalámitaktikával" — a nemzetet az uralkodó osztályaitól megszabadított néppel, majd a magyar dolgozó osztályokkal, végül pedig az őket képviselni hivatott Magyar Dolgozók Pártjával tette egyenlővé. (163.) A magyar történelem mint osztályharcok története azonban csak úgy volt elképzelhető, ha a volt uralkodó osztályokat, sőt, 1950 után még a szociáldemokratákat is a magyarság ügyének árulóiként fokozatosan kizárták a nemzet fogalmából, míg ezzel szemben az MKP mint ezeréves szocialisztikus vágyak képviselője magyarrá avanzsált. Mindez tulajdonképpen Orwell 1984-ének logikája szerint történt: „Minden