Századok – 2011
TÖRTÉNETI IRODALOM - Mevius, Martin: Agents of Moscow. The Hungarian Communist Party and the Origins of Socialist Patriotism 1941-1953 (Ism.: Petrás Éva) I/260
261 TÖRTÉNETI IRODALOM lista patriotizmus", a sztálini „nemzeti vonal" megvalósulását ismeri fel, s a magyar esetet ebben a kelet-közép-európai miliőben, a szomszédos országokéval kölcsönhatásban mutatja be. A gondolatmenet kiindulópontja az a marxista tétel, hogy az osztálytudat meghatározza politikai nézeteinket és kultúránkat is, s így a nacionalizmus maga is osztályhoz köthető: mégpedig a polgársághoz. A jövő kommunista társadalmáért vívott küzdelemben a nacionalizmus az őt sajátjaként hordozó-képviselő burzsoázia felszámolásának következményeként pedig szükségképpen eltűnésre ítéltetett. Elvben legalábbis. A gyakorlatban sok helyütt a munkásmozgalmak célja először a polgárság hatalomra jutásának segítése volt az arisztokráciával szemben. Emlékezzünk, Marx például az 1848-as magyar forradalmat üdvözölte és haladónak tekintette, akárcsak a negyvennyolcas német és francia forradalmakat. A politikai gyakorlat tehát sok szempontból már a kezdet kezdetén felülírta a tiszta képletet. (10.) Lenin viszonyát a nacionalizmushoz azonban már egyre nyilvánvalóbban a politikum immanens szabályai alakították. Minden nemzeten belül két nemzetet különböztetett meg, egyet a kizsákmányoló osztályok, egyet pedig a kizsákmányoltak „nemzeteként" határozva meg. Ezáltal a proletariátus nemzeti érzését Lenin legitimnek ismerte el és megkülönböztette a burzsoázia nacionalizmusától. A nemzetfogalom ilyen megkettőzése kitűnően instrumentalizálható volt Szovjet-Oroszországban. Mivel a proletariátus képviselője a bolsevik párt lett, így fokozatosan a párt határozhatta meg, mi az egyedül elfogadható nemzeti érték. Az így felfogott „nemzeti" kultúra és történelem szelekciós kritériuma pedig az volt, hogy a szóban forgó nemzeti tartalmak mennyiben szolgálják a szocializmus megvalósítását. A „formájában nemzeti, tartalmában szocialista" szlogennel Sztálin már a Szovjetunió nemzetiségi ügyekért felelős népi komisszárjaként is sokat tett azért, hogy a soknemzetiségű birodalomban a nemzeti kultúrákat a szocializmus terjesztésének eszközeiként használják fel. (20.) A volt Szovjetunió nemzeteinek nacionalizmusai tulajdonképpen mai napig ennek nyomait viselik magukon, mivel Sztálinnak úgy sikerült — Hegellel szólva — megszüntetve megőriznie a Szovjetuniót alkotó kis és nagy népek nacionalizmusait, hogy azok a szovjetrendszer belső elit- és ellenségképző mechanizmusainál fogva tulajdonképpen a párt érdekeinek megfelelően egymás ellen kijátszhatóak legyenek. (Vö.: Rogers Brubaker: Nacionalizmus új keretek között. Budapest, 2006.) Ennek köszönhetően az 1930-as évekre a marxista elmélet bővizű folyója a politikai-hatalmi harc sivatagában látszott elveszni, hiszen a „nemzet" érdeke fokozatosan a „párt" érdekére szűkült, amely viszont a személyi kultusz jegyében Sztálin politikai céljait tekintette sajátjának. így volt ez egészen a Nagy Honvédő Háborúig, amely alkalmat adott arra, hogy a nemzeti érzést „patriotizmusként" újrahasznosítsák és általa újra tömegeket mobilizáljanak. Ezen logika szerint „Marxtól kezdődően az elmélet megengedte a nemzeti érzések és a nacionalisták támogatását, ha az a szocialista forradalmat szolgálta. 1940-re azonban a kérdés arra szűkült, hogy vajon a 'nemzeti vonal' egybeesik-e a Szovjetunió érdekeivel. A német támadás — 1941. június 22. — után e kettő újra egybeesett." - íija Mevius. (25.) Vagy — pontosítva a szerzőt — e kettő aktuálpolitikai megfontolásból valamifajta harmonizálást kívánt. Elmondhatjuk tehát, hogy paradox módon a nemzeti felszabadítás eszméjét nem a nemzeti kommunista pártok találták ki, hanem 1941 után a Szovjetunióból rendelték el, s így a kelet-közép-európai kommunista pártok azzal az elvárással találták magukat szembe, hogy aktuálisan „nemzetinek" kell lenniük. „A Komintern végrehajtó bizottsága informálta az új politikáról az egyes nemzeti szekciókat, a kommunista pártok emigránsait pedig ennek végrehajtásával bízták meg." (36.) Ebben a miliőben szocializálódott tehát a háborús években az a moszkovita magyar kommunista emigráció, amelyik az ott tanultakat igyekezett hazatérése után „nemzeti vonalként" adaptálni. A moszkovita kommunisták azonban itthon is azzal az elvárással szembesültek, hogy „nemzeti párttá" kell válniuk. Az MKP pártideológusa, Révai József „elvtársi tanácsként" kapta a szociáldemokrata testvérpárt ideológiai reszortfelelősétől, Justus Páltól 1945 koratavaszán: „Nektek egyik fő feladatotok, hogy huszonöt év után elfogadtassátok a kommunista pártot mint nemzeti pártot." (Ez Justus Pál visszaemlékezésében szerepel ilyen világosan. Idézi: Gyarmati György: A közigazgatás újjászervezése. In: Történelmi Szemle XXXVIII. (1996) 1. 75.) A „nemzeti vonal" tehát szovjet parancsra született, amelyet a világháború végén hazatérő „moszkoviták" hozták magukkal, de meg kellett tölteniük aktuális, helyi tartalommal. Sztálin valószínűleg a Szovjetunióban jól bevált stratégiát akarta a kelet-közép-európai kis népek esetében is alkalmazni, hiszen a cél végső soron ugyanaz volt, hogy a háttérből mindig Moszkva döntse el, mi történik a szovjetizálódó régióban. Ugyanakkor Sztálin instrukciója a „nemzeti vonal" szükségességéről arra való tekintettel is született, hogy mérsékelje a háború végén még
