Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Mevius, Martin: Agents of Moscow. The Hungarian Communist Party and the Origins of Socialist Patriotism 1941-1953 (Ism.: Petrás Éva) I/260

260 TÖRTÉNETI IRODALOM hibától, itt-ott egyes tényezők mellőzésétől — korunk nagyívű áttekintését kaptuk a kezünkbe, amely sokáig gondolkodásra, és vizsgálódásra késztethet. Harsányt Iván Martin Mevius AGENTS OF MOSCOW The Hungarian Communist Party and the Origins of Socialist Patriotism 1941-1953 Oxford, Clarendon Press, 2005. 296 o. MOSZKVA ÜGYNÖKEI A Magyar Kommunista Párt és a szocialista patriotizmus eredete, 1941-1953 A marxizmus elméletének mesterei a 19. században azt az álláspontot képviselték, hogy a kommunizmus és a nacionalizmus két, elméletileg egymást kölcsönösen kizáró politikai eszmerendszer. Marx és Engels a nacionalizmusban végső soron a burzsoázia eszközét látta arra, hogy a proletariátus figyelmét elterelje arról az általuk sokkal fundamentálisabbnak felismert törésvonalról, amely a kizsákmányolót és a kizsákmányoltat egymástól elválasztja. Az osztályharcos történelemfelfogás szerint a munkást más nemzethez tartozó munkástársához több kapcsolat kellett hogy fűzze mint saját, nemzeti burzsoáziájához. A 19. században kialakuló kapitalista nemzetállamok minden társadalmi csoportot integrálni akaró „elképzelt közösségeit" (a nemzetről, mint „elképzelt közösségről" lásd: Benedict Anderson: Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. Budapest, 2006.) az osztálykülönbségek horizontálisan metszik keresztbe, egy új, ugyancsak elképzelt közösség lehetőségét hozva létre. Ez az új, másik közösség, a „világ proletárjainak" közössége, amelynek — a Kommunista Kiáltvány óta tudjuk —, „nincs hazája" (Marx-Engels: Kommunista Kiáltvány. Budapest, 1998. 95.). Nemzet és osztály a modern kor társadalmainak tehát két nagy, egymást kizáró vonatkoztatási kerete. Mit takar tehát akkor a „szocialista patriotizmus" Magyarországon 1941 és 1953 között? E kérdésnek a megválaszolására tett kísérletet Martin Mevius: Moszkva ügynökei. A Magyar Kommunista Párt és a szocialista patriotizmus eredete (Agents of Moscow. The Hungarian Communist Party and the Origins of Socialist Patriotism) című könyvében. A szerző a mű első részében a két eszmerendszer egymáshoz való polemikus viszonyát tekinti át. Mevius azonban nem politikai eszmetörténetet ír, bár felhasználja a kérdés ilyen jellegű szakirodalmát is. A kommunizmus nacionalizmushoz való viszonyának elméleti hátterét azonban csupán azért mutatja be, hogy a magyar eset eszmetörténeti kontextusát a teória tükrében vizsgálhassa. A „szocialista patriotizmus" ugyanis nem a kommunista eszmerendszer történetének egy adott pontján megjelenő rendszerszerű politikai filozófia, hanem aktuális köztörténeti változásokhoz igazodni próbáló - s ennek megfelelően ellentmondásos politikai retorika. Mevius könyvének kezdettől megmutatkozó, konstans jellemzője, hogy e kettőt némelykor nehezen különíti el egymástól, és az MKR majd MDP nemzeti retorikájának kettős beszéd jellegén nem mindig igazodik el, ezért hol a párt bevallott politikai cinizmusán csodálkozik el, hol pedig mégis hitelt ad a „nemzeti vonal" Patyomkin-nacionalizmusának. Mevius jól látja, hogy az MKP majd az MDP „nemzeti vonalát" annak a politikai harcnak a részeként lehet csak értelmezni, amely a választott időszakban fokozatosan kibontakozva és az állam erőszakszervezetei révén az élet szimbolikus és konkrét tereit betöltve — a kultúra- és történelemfelfogástól kezdve a köztéri szobrok levételén és állításán át az utcanevek megváltoztatásáig —, a magyar társadalom és közgondolkodás totális átgyúrását vette célba. E harcban a „nemzeti vonal" azonban csupán macchiavellista taktika volt, illetve annak indult, s ennyiben fából vaskarika: nincsen köze a nemzettudat baloldali újra doktrinálásához. Vagy mégis lehetne? Mevius könyve elsősorban párthatározatok és politikai beszédek vizsgálatával, s kis részben a szimbolikus politizálás eszköztárának elemzésével foglalkozik, s ha nem állna meg 1953-nál, illetve ha a „linguistic turn" után a történettudomány számára is rendelkezésre álló retorikakritikát alkalmazná, bebizonyíthatná, hogyan jött létre — mint a félelem körvonalazódó tárgya — a magyar kommunista rendszertani, ám egyelőre üres, betöltésre váró helye. Mevius azonban nem ezt teszi, hanem tulajdonképpen azt vizsgálja, hogy a sztálini „nemzetpolitika" a kelet-közép-európai kommunista pártok közül Magyarországon hogyan valósult meg. Ezt viszont olyan perspektívából teszi, amely a szomszédos országok kommunista pártjainak történetében ugyancsak a „szocia-