Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Ormos Mária: Politikai eszmék, politikai gyakorlatok a 20-21. században (Ism.: Harsányi Iván) I/254

258 TÖRTÉNETI IRODALOM emeli az integráció szervezett megvalósítását, jelentős gazdasági haszon reményében. Ormos itt, mint később sem ábrázolja farsangi menetnek ezt a folyamatot. Az Európai Védelmi Közösség katonai tömörülésének kudarca esetében bemutatja, hogy a még mindig erős nemzetállami ellenállás és különérdek-érvényesítés, valamint a nemzeti sérelmek friss emléke még sok akadályt támaszthatott a nehéz egyesítés útjában. Hogy ez mennyire így van, mutatja illusztrálja a szerző megállapítása, hogy a szerződésről szavazó francia parlamentben minden pártfrakció megoszlott a voksolásnál (kivéve persze a legnagyobbat, a kommunistákét. Ráadásul az EVK-t eredeti formájában eltemető szavazás után a párizsi parlamentben tapsvihar tört ki, majd a győztesek és a vesztesek együtt állva énekelték el a Marseillaise-t... - H. I.) Aztán az NSZK más formában mégis bejutott az euroatlanti integráció katonai gépezetébe, és a gőzhenger tovább haladt. Az eredeti hatokból 1973-ban kilencek, 1981-ben tízek, 1986-ban tizenkettők, 1995-ben tizenötök, 2004-ben huszonötök (ebbe már mi is befértünk), mára pedig huszonhetek lettek. Csak ehhez közben egy és másnak történnie kellett. Később is sorra bemutatja, hogy a bővülés és jelentős előrelépések dacára mi mindent nem sikerült még elérnie az európai államok integrált közösségének az egyesítés, a hatékonyság, a szilárdabb, egyben demokratikusabb intézményi struktúra kiépítése terén, miközben egyre újabb és újabb hatalmi centrumok keletkeznek a világ számos sarkában. Az 1945 utáni megújulás éveiben a három áramlat az egyes régiók és országok helyzetében mutatkozó jelentékeny különbségek dacára világszerte nagyjából azonos irányban fejlődött. A konzervatív áramlat gerincévé az európai kontinensen — az angolszász térségen kívül — a kereszténydemokrácia vált. A liberális pártok már csak koalíciós partnerek lehettek. Ormos Mária a szociáldemokrácia soraiban bekövetkezett legszámottevőbb változásnak azt látja, hogy fő erői, '30-as évekbeli előzmények után, lényegében „lemondtak a társadalom forradalmi átalakításának gondolatáról". Az irányt a leginkább egyértelműen a német SPD Bad Godesberg-i programja (1959) szabta meg, azzal, hogy a korábbi munkáspártot néppárttá alakította. Érdekesen írja le a kommunista pártok útját, amelyek közvetlenül a háború után Nyugat-Európában különböző pozíciókban igyekeztek beleilleszkedni a kialakuló polgári demokratikus rendszerekbe. Később a hidegháború szabta meg elhelyezkedésüket, majd az 1970-es években egyesek közülük rövid reneszánszukat élték, hogy később ismét a második-harmadik vonalba szoruljanak. A háború után, a győztesek közötti tényleges érdekkülönbségek nyomvonalán elkerülhetetlen konfrontációk következtek be. Ennek kapcsán tárgyalja a szerző a Kelet-Közép- és Délkelet-Európában kialakuló, szovjet hegemónia alatt szerveződő államcsoport kialakulását. Logikusnak tetsző kételyek alapján nem dönti el egyértelműen, mi okozta, hogy egyes országok esetében a szovjet modellhez való hasonulást valamivel később kényszerítették ki. Kiemeli, hogy miután a két államcsoport elvált egymástól, az immár amerikai vezetésű világgazdaság az 1944. július-augusztusi Bretton Woods-i értekezleten kialakult piackonform nemzetközi pénzügyi rendszer és intézményei keretében fejlődött. Új jelenségként értékeli, hogy 1947 után, a Marshall-terv keretében első ízben szervezte meg egy fél kontinensnyi terület államainak gazdasági fejlődését egy a kontinens határain túli állam vezetése. Ebben annak a már akkor bontakozó felismerésnek a jelét látja, hogy „a világgazdaság egészséges működése csak nemzetközi hálózatok segítségével biztosítható". Ormos Mária nem sokat törődik a berögződött, sokat ismételt sztenderd megállapításokkal. Makacsul kitart amellett, hogy sok minden történhetett volna másképp, és e mellett érvel is. Úgy látja, még a magyar 1956 is végződhetett volna másképp, lehetett volna pozitívabb kimenetele. A totalitarizmus vitájánál is bemutatja: bizonyos jóslatok nem állták meg a helyüket, így például az, hogy a totális államok nem dönthetők meg belülről. Érdekes a híres német Historikerstreit kapcsán kifejtett véleménye. E szerint a revizionista történész hullámnak negatívumai mellett pozitív hozadéka is volt, amennyiben meggyengített bizonyos történeti dogmákat. Többnyire árnyaltabbakká váltak a megközelítések, belátva, hogy még a totális diktatúráknak is van története, szakaszolhatók. Eközben erőt merítettek belőle olyan szerzők is, akik a náci rendszer felmentésén buzgólkodtak. Ennek nyomán a könyvpiacot tartósan ellepték megalapozatlan, de széles rétegek által fölkapott okfejtések és teóriák, a „mesékbe illő új eredetmondákig". Alapos elemzést kapunk a '70-es évekről, amikor több mint két évtizedes viszonylagos nyugalom után a nyugati társadalmakat is komoly megrázkódtatások érik. „Vége a nyugalomnak" -írja a szerző. Az új szituációban a liberalizmus és a konzervativizmus újabb érdekes találkozásának is tanúi lehetünk: a Keynes után „államtalanított" neoliberális gazdaságfelfogás összefonódik a politikai-filozófiai neokonzervativizmussal. Ennek világpolitikai terméke a Reagantői az ifjabb Bush elnökig ívelő politika, amely (rövid szünetekkel) elutasítja a kompromisszumokat, ép-