Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Ormos Mária: Politikai eszmék, politikai gyakorlatok a 20-21. században (Ism.: Harsányi Iván) I/254

257 TÖRTÉNETI IRODALOM tek a Wehrmachtot ellensúlyozó erejében. (Bár ezen a szerzővel akár vitatkozhatnánk is, hiszen az előbbi régebbi, mint az utóbbi, így aligha lehet döntő tényezőjének tekinteni. Jelentősen közrejátszott, hogy elsősorban a brit vezetés viszolygott a Vörös Hadsereg megjelenésétől az „egészségügyi övezetben", miközben ebben az ügyben 1938-1939-ben még konzervatív ellenzéke is szembeszállt vele.) A szerző munkásságának markáns előzményei természetessé teszik, hogy kiemelt figyelemmel írja le az olasz fasizmus, majd a német nemzetiszocializmus felemelkedését, sikereit és nem jelentéktelen eltéréseit. Rámutat kettejük egyenlőtlen viszonyára is. Ideológiájuk lényegét is fölvázolja, megvilágítva, mi különbözteti meg ezt a konzervatívokétól, néha még radikális szárnyukétól is. Különbséget tesz pl. az olasz fasiszta korporativizmus és a XI. Pius által 1891-ben kibocsátott Quadragesimo anno enciklika hivatásrendi víziója között, rámutatva, hogy más országokban, ahol az eszme ugyancsak gyakorlattá vált (Portugália, Ausztria), az utóbbi hatása dominált. A második világháború részletesebb taglalását, amint korábban az elsőét, ismét hiába keresnénk a kötetben - nyilván elsősorban terjedelmi okokból. (Éppen ezért a kötet végén szívesen vettünk volna egy válogatott listát a szerző olyan írásairól, amelyekből ezek a hiátusok bőségesen kitölthetők. [Pl.: A történelem vonatán. Európa és Magyarország a 20. században. Múlt és jövő, Budapest, 2005.]) Talán megért volna valamennyi terjedelmet annak a bemutatása, hogy a három nagy áramlat a többéves periódusban, nagy zökkenők után, olyan összefogásra volt képes (ezúttal nem is „két szélsőséggel" szemben), amilyenre se azelőtt, se azután nem. Ezzel szemben gondosan árnyalja a szerző a hat éves világégés több, a nemzetközi irodalomban élénken vitatott problémáját. Ilyen súllyal a kort monografikusán földolgozó magyar műben még nem olvashattunk a fegyveres ellenállás szovjetellenes erőiről (oroszokról, ukránokról, baltiakról). Ez szükséges korrekció, bár esetenként mintha túllendülne. Hasznos például megismerkednünk az átállt orosz Vlaszov tábornoknak a Wehrmacht soraiban kifejtett tevékenységével és sorsával, ám meglep, hogy pl. Zsukov nevével vagy a görög ellenállókkal nem találkozhatunk a kötet lapjain. Egyébként az ideológiai-politikai áramlatok megszemélyesítése tekintetében nem lehet különösebb panaszunk. Alig van a politikai eszmékre és a politikai mozgalmakra jelentősebb hatást tevő ideológus vagy teoretikus, nagyobb formátumú politikus, aki nem jelenik meg a körképen. Ha a névmutatót végigböngésszük, nehéz kiegészíteni olyan kicsit is jelentősebb protagonistával, akinek a gondolatait legalább dióhéjban nem tárná elénk. E tekintetben szakmabelieket is nemcsak tudásuk fölfrissítésére késztethet, hanem némi továbbképzésre is kényszeríthet, kit ebben, kit amabban a tárgyban. * A 20. század előrehaladtával az olvasónak többször is az a benyomása keletkezhet, hogy Ormos Mária — gyakori, hasznos Európán kívüli kitekintései dacára — „európai soviniszta", amennyiben kiemelten tárgyalja az újabb és újabb világtörténelmi fordulatok hatását Európa globális befolyására. Hamarosan rájön azonban, hogy Európa a vizsgált korban valóban kiemelt vonatkoztatási rendszer. Éppen ezekben az évtizedekben veszíti el a nagy felfedezések évszázadától élvezett vitathatatlan világcentrum szerepét. Visszaszorulása nem egyszerűen katonai és gazdasági jelenség. Lélektani vonatkozásai is kimutathatók az öreg kontinensen. A másfél évszázad során, nehéz időkben egész nemzetek közérzetét mérgezte meg évtizedekre. A következmény: elveszett birodalmak fantomfájdalma, elhalványult glória, világbíró kardok kicsorbulása, vélt vagy talán valódi civilizatórikus küldetés kétes fénybe kerülése, félelem a „sárga veszedelemtől" - s rendszerint a gaz ármánykodók menetrendszerű keresése, akiket mindezért vádolni lehet. Nagy figyelmet szentel a szerző azoknak a különböző indíttatású próbálkozásoknak, amelyek Európa növekvő hátrébb sorolódását — burkoltan vagy nyíltabban, tudatosan átgondolva vagy valamilyen ideológia által vezérelve — a kontinens ilyen vagy olyan egyesítésével akarták ellensúlyozni. Az eszközök nagyon sokfélék: német világuralmi vagy nagytérség-tervek, szovjet kísérlet a kontinens keleti részének rivális világhatalmi centrummá változtatására, békés mozgalmi tervezetek, váltakozó politikai támogatással. Coudenhove-Kalergi már az első világháború után a maga Páneurópa eszméjével (mozgalmával, folyóiratával, politikus kapcsolataival) nyíltan a vezető hatalmak szemébe vágta, mely erők és tendenciák fenyegetik súlyosan Európa pozícióját. A nagy válság és a nácik hatalomra jutása akkor elmetszette az európai egység gyengécske szálait. Végül mégis viszonylagos happy endhez jutunk. A második nagy 20. századi világégés tapasztalatai nyomán a szerző eljuttat bennünket a formális hatalommal nem, de tényleges befolyással annál inkább rendelkező Európa Tanácshoz, nemkülönben más, sok ágon kibontakozó, mindinkább hivatalos színt öltő egységtörekvésekhez. Mígnem, a konfliktusos francia-német viszony, mint legnehezebb láncszem megragadásával Robert Schuman és Jean Monnet már állami szintre