Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Rainer M. János: Jelentések hálójában. Antall József és az állambiztonság emberei, 1957-1989 (Ism.: Gyarmati György) I/247

253 TÖRTÉNETI IRODALOM szem előtt tartó hatalmi elit, illetve a konszolidált (vegzálásmentesebb) uralmat már respektáló társadalom között. A politikai rendőrségnek a konszolidáltság fokához képest megtartott túldimenzionáltásága mutatja leginkább Kádár és rendszerének — lappangó — paranoiáját, az uralt társadalomtól való tartását, félelmét. Ugyanezt megfordítva: ha leszámítjuk az 1956-os (sikeres) rendszerbuktató ellenállásnak a megtorlás során mindvégig kriminalizálni próbáló „fősodrát", mind a Rainer M. által vizsgált szövegek tetemes mennyisége, mind az ezen túli iratok garmadája a társadalom alacsony konfliktuspotenciálját tükrözi. Oly annyira, hogy ezeket még a bizalmatlanság folytonos fenntartásával, az elfojtott düh vezérelte rálicitálással és a testület funkcionális (ellenségfelmutató) teljesítménykényszerével sem lehetett büntetőeljárásokká machinálni. Ez mutatja a reakció elhárítására tartott szerv „üresen járó malom" jellegét. A politikai rendőrség a Kádár-korban megőrizte ugyan — a korábbihoz képest mérsékeltebb — „társadalmi mumus" szerepét, és kielégítette a hatalmi elit rejtőzködő paranoiával átszőtt biztonságérzetét, ezenközben viszont tevékenységének ránk maradt dokumentációja nem sokkal mutat többet, mint egy országos hatókörű hangulatjelentés-gyártó nagyüzem olyan termékeinek összessége, melynek túlnyomó többsége már a „termék" legyártását megrendelők számára is alig volt hasznosítható. Ilyen értelemben jogosult a szerző — bevezetőben megelőlegezett — konklúziója: ezek az iratok — lett légyen szó akár besúgójelentésekről, akár az állambiztonság hivatásosai által gyártott szövegekről — „adalékokat szolgáltatnak egy korszak patológiájához". Ez az összbenyomás akkor is megmarad, ha közben nem felejtjük el, hogy a kórboncnok csak egyike a vizsgált korszakban is tovább differenciálódott orvosi szakmák sokaságának: Kádár autokratikus paternalizmusa idején — Rákosi terroruralmához képest — nagyságrendekkel több alattvalónak adatott meg, hogy a rendszer legalább politikai kuruzslással ne rongálja, direkt beavatkozásokkal és „félrekezelésekkel" ne rongálja tovább egészségi állapotukat. A mikrotörténelem a társadalomtörténet diszciplináris „családtagja" ugyan, de nem segít eligazodni a társadalmi makroarányok tekintetében. Ezért is elengedhetetlen és korrekt a Rainer M. János „önkorlátozó" érvényességű kitétele, midőn rögzíti, hogy „adalékokat" szolgáltat a rendszer kor- és kórtörténetéhez. Zárásként visszakanyarodva a kötet nevesített tárgyköréhez, fontos a szerző azon státuskülönbség-jelzése, amellyel megkülönbözteti idősebb Antall József „társutas kapcsolati hálóját" iíj. Antalinak a regnáló rendszerrel szemben rezerváltabb-távolságtartóbb pozíciójától (261., ill. 263.). Az már más kérdés, hogy utóbbi önpozícionálása a rendszerhez való viszony tekintetében túl tág amplitúdójú és képlékeny ahhoz, hogy bármifajta középosztályi „reinkarnációt" kimutatni próbáló általánosítás kézenfekvőként kínálná magát. Egyrészt azért nem, mert az „Antallok" nem estek ki ebből az — eredendően is képlékeny, de valóban szétzilálni próbált — társadalomtörténeti mezőből. Másrészt pedig azért problematikus a kötet ezen „tipizáló vonulata", mert könnyen említhető egy-két — legalább ennyire „tipikusan középosztályi" — ellenpélda is. Az egykori kereszténydemokrata parlamenti képviselő és nagy szakmai respektussal bíró etnográfus professzor, Bálint Sándor esetében mégiscsak addig mesterkedett az állambiztonság, hogy büntetőeljárást varrjanak a nyakába. Nevezett egy jottányival sem volt „aktívabb" a rendszerrel szembeni rezervált távolságtartás tekintetében, mindazonáltal hasonlóképpen ügynökök légiójával hálózták körül, ráadásul a vizsgált korszakban mindkét Antalinál magasabb presztízsű volt: mégis keresztülvittek ellene egy félreállításához (kényszer-nyugdíjazásához) vezető otromba, büntetőbíróságig vitt „kombinációs játékot". A több változatban is feldolgozott történetből (A vonatkozó munkák sorából csak a legaprólékosabban dokumentáltat említem. Csapody Miklós: „A világban helytállani..." Bálint Sándor élete és politikai működése, 1904-1980. Budapest, Korona Kiadó. 2004.) leginkább az tűnik ki: a titkosszolgálati „héják" profánul szólva berágtak azon, hogy szintén közel két évtizede „realizálhatóság nélkül dolgoztak rá", és csekista önbecsülésük megalázásának tekintették, hogy egy „klerikális szobatudós" következmények nélkül mutathasson fityiszt hosszú éveken át ellene folytatott államvédő — pontosabban vélelmezett rendszervédő — erőfeszítéseiknek. (Kállai Lili százados szegedi alteregójának sikerült az, ami a pesti központ fogdmegjének „életmű-kudarc" maradt.) Történt mindez a konszolidált kádárizmus — úgymond — szárba szökkenése idején, a hatvanas évek közepén. Magyarán, ügykreálást illetően — akár csak középosztályi vonatkozásban is — az volt a szabály, hogy nem volt általánosítható szabály. Az „Antallok hálója" eminens, lefegyverzően sokoldalú és magas színvonalú esettanulmány, de a recenzens óvakodna attól, hogy ezt a „leszármazottaik révén többnyire sikeres rekonverziót végrehajtó ... a társadalomban elérhető magasabb státusokat [szerző] ... »történelmi középosztály«" (22.) tipizálható változataként jelenítse meg. Még inkább kérdéses, hogy egy társadalmi és presztízsszinttel feljebb, vajon a sikeres felső középosztályi rekonverziót élte-e meg az író, midőn — ugyanezen irategyüttesből „merítve ihletet" — a közismertté