Századok – 2011
TÖRTÉNETI IRODALOM - Rainer M. János: Jelentések hálójában. Antall József és az állambiztonság emberei, 1957-1989 (Ism.: Gyarmati György) I/247
252 TÖRTÉNETI IRODALOM ambícióknak, másfelől a társadalom felé kínált (egyoldalú) kiegyezés-deklarálással: „aki nincs ellenünk...", amihez az 1963. évi ún. nagy amnesztia társult. Leegyszerűsítve abban jelölhető meg a szerző által paradigmaváltásnak tekintett változás, hogy a korábbi AVH „párt ökle" felhatalmazáshoz képest sokkal inkább „a párt szeme-füle" preventív funkcióra redukálta a titkosrendőrség kompetenciáját. A pártirányítás — országos, regionális és helyi szinten is — mindenről értesülni akart, de ezenközben magának tartotta fenn annak eldöntését, hogy mely előzetes fürkészés, hálózat útján szerzett értesülés fordítható át más minőségű, fedett vagy nyílt nyomozásba, szakzsargonban „realizálásba". A szerveknek a Rákosi-korszakban birtokolt — a bíróság kapujáig vagy akár azon belül is érvényes, az ítélethozatalt is prejudikáló — önálló akciójogosultságát megvonták. A preventív figyelő-ellenőrzésre szorított elhárítási modellváltás következtében a konszolidált Kádár-korszakban számottevően csökkent a politikai minősítésű (államellenes) ügykreálás, ami kettős értelemben is deprimálta a belső elhárítás fogdmegjeit. Egyfelől úgy érezték, hogy állandóan lesre futnak (futtatják őket), erőfeszítéseik hozadéka holt irat marad a realizálások engedélyezésének elmaradása miatt, másfelől pedig amiatt, hogy a csökkenő számú peresítésig jutó ügy önnön fontosságukat, horribile dictu „létjogosultságukat" kérdőjelezi meg. Azt is mondhatnók, hogy az állambiztonsági szervek energiájának egyre nagyobb hányadát saját „kivételezett fontosságuk" folytatólagos bizonyításkényszere emésztette fel, a konszolidáció Prokrusztész ágyába szorítottság miatt egyre kisebb „funkcionális hatékonyság" mellett. Éppen erre, az állambiztonsági nézőpontból — a politikai irányítás következtében — sterilizált, „meddővé tett" működ(tet)ésre kiváló „tankönyvi" példázat a Rainer M. által feltárt „Antali-hálózat" minuciózus leírása. Mert miközben az — elsősorban társadalomtörténeti nézőpontból — számos fontos mozzanattal bővíti korismeretünket, a politikai rendőrség erőlködése egyre inkább „sok hűhó [majdnem] semmiért" jellegzetességet mutat. Illetve — s itt térünk rá a negyedik mozzanatként említett „súlyos családi örökség" mozzanatra —, a munka egy meghatározó rendszerszociológiai kérdéskörre irányítja a figyelmet. (Azért csak „irányítja", mert tételes kifejtésével adós marad.) Rainer M. joggal jegyzi meg egy helyen, hogy „a szervezet-történet ... a vezérlés alakulásának elemzése nem haszontalan ugyan, de aligha mond többet, mint bármely más analitikus feldolgozás a totalitárius (klasszikus vagy reformált) rendszerekről. Ő ezen úgy lép túl, hogy közben — más közelítésben ugyan — a fentieknek is eleget tesz, de egyúttal többet is nyújt a legkülönbözőbb státusú szereplők „személyes történelem példázataival". (20-21.) A kommunista ideológia alapján szervezett „klasszikus" (terroruralom), illetve „reformált" (autoriter-paternalista) magyar államszocializmus modellek működési jellemzőit számba véve — mind a gazdaság-, mind a társadalom-, mind pedig a kultúrpolitika területén, de még a szűkebb pártállam-igazgatást vizsgálva is —, érdemleges különbségek verifikálhatok a Rákosi-, illetve a Kádár-korszakot illetően. A rákosista államvédelem állambiztonságra történt átkeresztelésén túl a működés „paradigmaszerű" eltérésére a szerző is utal, miközben mégiscsak a titkosszolgálatok mutatják leginkább konstans állagőrzésüket, „belviláguk" fogantatáskori (csekista) determináltságát. Ennek egyik magyarázata lehet a Moszkvából vezérelt világrendszer kompatibilitás-kényszere, mely megkülönböztetett módon érvényesült a fegyveres testületek működtetése terén. A protektorátusi, csatlósállami igazodáskényszer annak ellenére hatott főszabályként, hogy másutt nem volt rendszerösszeomlással együtt kikényszerített modellváltás: a magyar állambiztonságnak a szocialista blokk rendszer-kompatibilitási igénye szerint kellett a forradalom után visszailleszkednie — és a konszolidációs paradigmaváltás után is alkalmazkodnia — a nemzetközi intézményközösségbe. Mindezek figyelembevételével tűnik úgy, hogy a kádári restauráció közepette újjászerveződő politikai rendőrség „nehézkedési ereje" olyan rendszerhűség-presztízst és olyan „hatalmi-politikai tőkét" akkumulált a megtorlások évei alatt, hogy azt a későbbiekben is bajos volt kikezdeni, a konszolidáció előrehaladásával reciprok mértékében „arányosítani". S amiképpen Kádár pőre hatalompolitikai számítással úgy vélte, hogy „a proletárhatalom" biztosítása érdekében jobb, ha a szovjet csapatok is az országban maradnak, ugyanúgy aligha gondolta túlbiztosításnak azt a politikai rendőrségi kontingenst és annak társadalmi akciórádiuszát, amely — végsőleg — immár az ő „munkásállamának" volt az ellenőrzése alá vont védelmezője. Ilyen értelemben alighanem Kádár megfontolásain — konfliktuskerülő habitusán — és döntésén múlott, hogy vállalta a rendszer leginkább „Rákosi öröksége" arculatú szervezetének megőrzését, illetve hagyta a politikai rendőrség „társadalmi mumus" funkciójának továbbéltetését. Másfelől viszont fokozatosan megfosztották a céget attól a „kontrollálatlan, állam az államban szabadcsapat" státustól, ami módot adott volna arra, hogy pitiáner ügyek sorának büntetőeljárásokká kriminalizálásával folytatólagosan konfliktusgerjesztő szervként funkcionáljon a konszolidált uralomgyakorlást
