Századok – 2011
TÖRTÉNETI IRODALOM - Rainer M. János: Jelentések hálójában. Antall József és az állambiztonság emberei, 1957-1989 (Ism.: Gyarmati György) I/247
251 TÖRTÉNETI IRODALOM miniszteri „családfák" alapján szociológiailag nem áll, hogy az Antall szerinti „mi" kollektíva mintegy történelmi elégtételszerzésként vette volna „vissza" 1990-ben az ország kormányzását.) Az állambiztonsági szövegek Rainer M. János által végzett hermeneutikai vizsgálata szolgál ugyan több-kevesebb adalékkal a megfigyeltekről, (és tükör által homályosan a ténylegesen történtek kontúrjairól), de az olvasónak egyre-másra a rendszer „számadáskönyve" jut eszébe: miután a társadalom szemmel tartását tízezres nagyságrendű hálózati létszámmal végeztették százezres nagyságrendű megfigyelt kört célozva még a Kádár-korszakban is, egy eddig számba nem vett tételre bukkanunk azt illetően, hogy mitől is adósodott el a rendszer az összeomlásig menően. Evidencia persze, hogy az államszocializmus nem költség-haszon elven működött, de a korabeli állambiztonsági apparátusnak a feladatvégzéshez szükséges személyi, technikai-infrastrukturális, logisztikai (no meg külkapcsolati, protokolláris és jóléti-szociális) költségfinanszírozása — a könyvből is kitűnő majdnem semmi hozadék mellett — leginkább a közbeszédben félkarú rablónak nevezett pénznyelő automatára emlékeztet. (Ami persze nem jelenti azt, hogy e tetemes summa költségvetés szerinti máshova fordítása „megmentette" volna a rendszert az összeomlástól.) Másképp fogalmazva: a feltárás sokkal többet hoz felszínre az ügynököket foglalkoztató titkosszolgálatok — legelsősorban a belső reakció elleni elhárítás — működési jellemzőiről, mint arról, amiért tartották őket, hogy védjék a rendszert a különböző okokból szemmel tartandónak minősített célszemélyek — vélelmezett — ármánykodásaitól. Ez ugyanakkor a Kádár-korszakban — s különösen annak ún. konszolidált időszakában — egy nagyon sajátos „félelmi-féltékenységi háromszög" sémájában írható le, amit ráadásul negyedikként egy súlyos „családi örökség" terhelt. De lássuk először a háromszög szereplőit. 1. A központban az iratokat keletkeztető állambiztonság áll (ennek anyagai alkotják a kutatási terepet), melyet leginkább kötött személyi és hatalomszociológiai kontinuitás az 1956-os forradalom révén eltüntetett előző korszakhoz, a Rákosi-rendszerhez. A forradalom utáni megtorlás évei berkeikben — különösen kezdetben — csak kis mértékben módosított a korábbi, „mindenütt keresd a megbúvó ellenséget" csekista szellemen. Nem kevésbé táplálta ezt a testületi miliőt — a saját zsargonjuk szerinti „támadólagos elhárítás" kollektív habitust —, az 1956 őszén megtapasztalt, időben rövid, de annál sokkolóbb fenyegetettségük, a közhangulat teljes körű, gyűlölettel és revánsszellemmel telítődött ellenük fordulása, illetve ennek a későbbiekben is kísértő nyomasztó emléke. Ilyen értelemben a politikai rendőrség volt leginkább a Rákosi-korszak újrahasznosított reliktuma. Az 1961/62-es részleges, „bársonyos tisztogatást" követően — mondhatni „természetes" szervezetszociológiai ellenhatásként — ez a „csak egymásra számíthatunk" összetartozás-tudatot némileg még erősítette is a továbbszolgálókban. (Ennyiben egyszerre volt kuriózum és efemer jelenség „az elbocsátott légiót" literátor fantáziával túllihegő legendagyártás.) 2. Eközben a társadalom itthon maradt nagyobbik hányada arra jutott 1956 leverése nyomán, hogy — tetszik, avagy sem — meg kell próbálni „berendezkedni" a restaurált államszocialista rendszerkaranténba. Ez irányba való dresszírozásukhoz számottevő mértékben járult hozzá a megtorlásnak az a specifikuma, hogy miután a magukat tényleges fenyegetettségben érzők zöme elhagyta az országot, a megvalósult represszió leginkább a forradalom másod-harmad vonalában szerepet vállalókat sújtotta. Akik pedig — környezetük imigyen való ismételt megtizedelése közepette — továbbra is szabadlábon maradhattak, nem igazán éreztek indíttatást arra, hogy ujjat húzzanak a hatalommal: nem törték magukat, hogy a titkosrendőrség látókörébe kerüljenek. (Függetlenül attól, hogy újabb keletű vagy éppen folytatólagos számontartottságuk nem feltétlenül függött attól, hogy tettek-e ezért valamit.) Mindenesetre úgy tűnik, hogy egyfajta aszimmetria áll elő a társadalom effektív „szembenállás potenciálja" és a belső reakció elhárítására dresszírozott titkosszolgálat folytatólagosan magas „tettrekészség potenciálja" között. (A rendszer összeomlása után ennek volt egyik, mondhatni természetes utóhatása, hogy az ún. „ötvenhatos örökségen" ez a másod-harmad vonalbeli túlélő garnitúra kezdett el osztozkodni, s — az ismételten szabaddá lett pluralizmust követve — tucatnyi, egymással versengő-hadakozó veteránszervezetet alapítva, mindegyik magát definiálta a forradalmi hagyaték „egyedül hiteles" képviselőjének. S mivel korábban közülük is számosan voltak a titkosrendőrség beszervezett ügynökei, egyik-másik szervezetben még respektussal övezett tisztségviselők is kikerülhettek körükből.) 3. Az 1956 utáni restauráció időszakában még nem volt szembetűnő, de a fokozatos rendszerkonszolidáció közepette mintha látens aszimmetria állott volna elő az országot irányító pártvezetés és a politikai rendőrség között is. 1962-re — a már említett „bársonyos tisztogatás" révén — a pártvezetés kettős sorompó közé fogta a belső reakciót elhárító titkosszolgákat. Egyfelől azzal, hogy megállj-t parancsolt a megtorlás során bátorított-engedélyezett „megbosszuljuk ötvenhatot"
