Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Rainer M. János: Jelentések hálójában. Antall József és az állambiztonság emberei, 1957-1989 (Ism.: Gyarmati György) I/247

250 TÖRTÉNETI IRODALOM foglalkozók számára. Magyarán, az elvileg valóban birtokolt információk a maguk idején minden esetben csak szelektív tudást nyújtottak. Arról nem beszélve, hogy esetenként még utólag is rábukkanhat a kutató a korabeli szervezeti renden belüli „információ-visszatartás" jelenségére. Az elvi „mindentudást" egyszerre gáncsolták strukturális és szubjektív mozzanatok. [Ez egy másik olyan mozzanat, amit az ügynökvadászatra szakosodottak előszeretettel szoktak volt figyelmen kívül hagyni.]) Itt viszont egy újabb — immár rendszerszignifikáns — megállapítást tesz a szerző: az Antallok bármelyikéből — úgy tűnik — azért nem lett eljárás(oka)t maga után vonó ügy, mert az alsóbb szintű (ügynöktartó) hivatásosak „intenciói", velleitása ellenére a hivatali hierarchia döntésre jogosult lépcsőjének valamelyikén, illetve a fölöttes politikai döntéshozatali szférában sehol nem mutatkozott erre irányuló akarat. (158.) így „hiába erősködött" az Antallékkai — papírokon keresztül — közvetlenebbül kapcsolatban került öt hivatásos közül a kora alapján seniorita és szovjet szocializáltásgú Kállai Lili százados, holott ő egyvégtében „komolyabb" ügyet remélt kihozni Antallék megfigyeltetéséből, s majdhogynem megszállottan buzgólkodott a kriminalizáláson. Ennek ambicionálása — ez tűnik ki a Kállai századosról közbeiktatott mini-biográfiájából —, saját, cégen belüli mellőzöttségének, félreállítottságának „sorskompenzációja" volt (lehetett). A következő rész ifj. Antall Józsefnek a maga által megfogalmazott „én most alámerülök és kibekkelem őket" (198.) időszakát térképezi fel az ügynökjelentések tükrében. A leírás tetten érni látszik a konszolidált Kádár-korszak „depolitizálni a társadalmat" ambíció egyéni változatát. Holott a „nem érdekel a politika" deklarált fedőszövege mögül az ügynökjelentések sorra szállítják Antall elfojtott énjének „melléktermékeit". Igaz ezek a „politikai programtöredékek" egy majdani — a fennálló rendszer eltűnését tételező — „másvilágot" vizionálnak. Ezt a szerző a családi, középosztályi szocializáltság rejtőzködő továbbélésének tulajdonítja. (Erre később még visszatérünk.) A politikai velleitás (vagy éppen küldetéstudat) szordínóra fogása — a rendszer fennállásának időtartamától függően — , jelen-relevanciájú". Sőt mi több — árnyalja tovább a szerző néhány lappal odébb a jelentésekből kirajzolódó Antali-portrét — távlatos és tág horizontú politikai vízióinak minden vázolható variánsa „önközpontú volt". Minden rejtőzködés ellenére nagyon karakteres „éntudat"-origó alapján határozódik meg a „mi" és „ők" — ugyancsak hibernált, de cselekvést-viselkedést kondicionáló — „frontvonal" kijelölése, ahol az ők a regnáló rendszer reprezentánsai, a mi pedig a mimikrire kényszerülő, de nagyon tudatos (énközpontú) csoportidentitás. A dolog annyiban mindenképpen figyelmet érdemlő korjellemző, hogy ifj. Antall személye — „célszemély" státusán túlmenően is — mindvégig viszonyítási pont volt a róla szorgalmasan körmölő hálózati környezet minden egyes tagja számára is. Ez egyben újabb finom distinkciót jelez a célzott hálózatépítés korlátaira vonatkozóan: a megfigyelt által bizalmába fogatott ügynök „befolyásoltsága" a feladatvégzés korlátja lehet, miközben — állambiztonsági szempontból — „intakt" ügynököt még inkább céltalan volt a megfigyelt személy köré telepíteni (noha erre is volt példa). Idősebb és ifjabb Antalinak a kádári rendszerrel való „kommunikációját" felidéző részek (Jellemzések - kívülről, belülről, Életjelek, Homályban c. fejezetek) leginkább arról tudósítanak, hogy a puha diktatúra szervei „atyáskodó (verbális) gorombasággal" adták bármelyikük tudtára, hogy addig a pontig veszik tudomásul „rendszeren kívüliségüket" — ha ilyet az állandósított ügynöki behálózottság közepette egyáltalán értelmezni lehet —, ameddig ezt a „megfigyelünk, de békén hagyunk" státust maguk is respektálják, és nem akarnak — csak privilegizáltaknak kijáró —„különtárgyalást" folytatni a hatalommal. Ez a különtárgyalást vindikáló ambíció a későbbiekben egyszer még visszaköszön a kötet lapjain, igaz, már alapvetően új és más körülmények között, egy Grósz Károlynak küldött 1989 nyári Antali-levélben. Ennek tartalma két okból érdemel említést. Egyfelől azért, mert a szerző megállapítja: a levél olyan önképet villant fel, amely fő vonalaiban legalábbis emlékeztet a megfigyelői által róla készített rajzolatra. Másfelől pedig azért, mert ifj. Antall József, aki a nyolcvanas évek ellenzéki mozgalmaival is távolságtartóan viselkedett, s — árnyalati különbségekkel — nem sokat tartott róluk, a tényleges ellenoldal akkori vezetőjét tekintette olyannak, akivel érdemes tudatni, hogy politikailag is újrapozícionálja magát, s ez nem „a sokaság egyike pozíció". A kibekkelés — amit persze előre látni aligha lehetett — végül is sikeres volt. A viszonyok változtak oly mértékben, hogy ifj. Antall József a rezerváltságból, mint az egykori „történelmi középosztály" — kellő küldetéstudattal és énközpontúsággal megáldott — reprezentánsa „országkormányzó" pozícióba térhetett vissza. (Csak hevenyészve futva végig a rendszerváltó első parlamenti ciklus (1990-1994) kormányának névsorán, legfeljebb annyi állapítható meg, hogy Antall József miniszterelnök néhányad magával valóban az egykori történelmi középosztály családjaiból került ki, de a többséget alkotó — és ide nem sorolható — akkori