Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Harsányi Iván: A félperifériáról a centrum felé. Spanyolország és Portugália a „hosszú 19." és a még hosszabb 20. században (Ism.: Ormos Mária) VI/1558

1562 TÖRTÉNETI IRODALOM Dinamizmusra egyébként annál is kevésbé kerülhetett sor, mivel az állam eszméje — miként Harsányi bemutatja — tradicionalista volt, önkifejeződését a múltban vélte megtalálni, ami kifejezésre jutott — többek között — a rendi/korporatív szerkezet kialakításában. A szerző ezt a törekvést kapcsolatba hozza XIII. Leó pápa híres enciklikájával, és annyiban igaza is van, hogy a pápa is az azonos mesterségek közös szervezeteiről beszélt. Ez azonban szerintem a fogalom közösségét jelentette, és annyiban az azonosság feltevését mindenképpen korrigálandónak vélem, hogy Leó (és későbbi utódja, XI. Pius) nem azt ajánlotta, hogy e szervezeteket az állam hozza létre és vonja őket saját befolyása és ellenőrzése alá. Mindkét pápa tárgyalási keretként vázolta a foglalkozási rendeket, mint a társadalmi feszültség oldására alkalmas szervezetet. Abban természetesen megegyezett a két koncepció, hogy célja a szuverén szakszervezetek eltüntetése volt. Tökéletesen igaza van viszont Harsányinak abban, hogy a pápák által meghirdetett önkormányzati gondolat (szubszidiaritás) teljesen ellentmondott a salazári centralizmusnak, sőt, hozzá lehet tenni, hogy minden diktatúrának és önkényuralomnak. Harsányi motiválja és korrigálja azt a képet is, amelyet a korábbi történetírás a két ibériai diktatúra egyoldalú német-, illetve olaszbarátsága és elkötelezettsége jegyében képviselt. Az ibériai diktatúrák és diktátorok esetében elismeri, hogy a második világháború idején óvatosabban és okosabban lavíroztak, mint az egyébként több szempontból általuk mintának tekintett olasz fasizmus, illetve Németország háborús szövetségesei. Ami Francot illette, tőle Hitler nagy hálát várt a polgárháború idején általa nyújtott támogatás fejében, és sosem bocsátotta meg neki, hogy ez a hála lényegében elmaradt. Franco ugyan latolgatta, hogy valamivel később, a háború előbbre haladott fázisában esetleg csatlakozik a tengelyhez, de ezt addig halogatta, amíg számára is nyilvánvalóvá vált, hogy ezt nem szabad megtennie. így azután a spanyolok 1944 elejéig bőségesen szállítottak a hadviselő Németország számára, de Franco a hadviselés elől 1940-ben a maga részéről szóbeli manőverek mellett lényegében elzárkózott, noha a Führer értékes afrikai csemegékkel kecsegtette (amit viszont Mussolini nem bocsátott meg neki). Voltaképpen Hitler legnagyobb ívű stratégiai tervét, a Gibraltártól a déli szovjet határokig terjedő Nagy-Britannia ellenes nagykoalíciót e koalíció kiszemelt főemberei együttesen, de egymástól függetlenül torpedózták meg. A megszólított négy személy — Franco, Pétain marsall, Mussolini és Sztálin — egyhangúan nemet mondott a Führer tervére. Pontosítva: Mussolini ugyan szokása szerint igent bólintott, de ezt nem tekintette komoly igennek. Valójában megbotránkozva vette tudomásul, hogy Hitler olyan afrikai területeket ígérget a spanyoloknak és a franciáknak, amelyekre ő tartott igényt Olaszország számára. Franco magyarázkodott és a távolabbi jövőt emlegette. Sztálin elengedte a füle mellett a brit birtokok megszerzésére irányuló német ajánlatot, és helyette leszögezte (Molotov útján), hogy őt Bulgária és Románia érdekli a legjobban. Ami a spanyol diktátort illette, ő végül a spanyol szállítmányok fő útvonalát eltérítette Németországtól és a szövetségesek, elsősorban Nagy-Britannia felé irányította. Salazar is helyezkedett. A spanyol polgárháború idején minden kedvezményt biztosított a nemzeti oldalnak, amit csak lehetett, abból kiindulva, hogy saját diktatúrája szempontjából nagyon kellemetlen lenne egy radikális köztársaság a szomszédságban. A világháborúba való beavatkozást viszont még csak nem is latolgatta, hanem azon volt, hogy kielégítve a német szállítási követeléseket, mégse veszítse el az angol kapcsolatokat. Ennek jegyében már 1943-ban átengedte az Azori szigeteket a briteknek. Valójában úgy járt el, ahogyan eljártak a svédek, a svájciak és mások. A Salazar által teremtett merev rendszer túlélte nem csak a világháborút, de egy kicsit alkotóját is, a francoizmus azonban magával a mesterrel együtt tűnt el. Mindkettőre az 1970-es években került sor, Portugáliában meglehetősen nagy megrázkódtatások árán, Spanyolországban azonban a lehető legbékésebb, viszonylag hosszú átmenettel. A szerző egyik tanulmányában alaposan elemzi és bemutatja a világháború után megváltozott nemzetközi környezetet, amely mindkét ibériai diktatúra esetében az elgyengülést és a hiábavalóság fokozódó érzetét keltette. És végül: néhány szó a spanyol-magyar hasonlóságokról. A kötet utolsó rövid cikkében Harsányi Iván azt hangsúlyozza, hogy a spanyol és a portugál rendszerváltásokban nagy szerepük volt a munkás- és diákmegmozdulásoknak, azzal az elterjedt véleménnyel szemben, miszerint azt kizárólag az elitek játszották volna le. Hangsúlyozza, hogy e miatt a két rendszerváltás hasonlósága nem áll helyt. Magyarországon ugyanis tömegmegmozdulás 1956-ban játszódott le, de 1989/90-ben ilyenre nem került sor. A magam részéről azt gondolom, hogy a szerzőnek ebben tökéletesen igaza van, de hozzáteszem, hogy a nagy strukturális különbségek Magyarország és az ibériai államok között nem kizárólag ebből az eseti eltérésből adódnak. Magyarországnak tartósan nem volt tengere, a 16. századtól kezdve nem csak nagyhatalom nem volt, de hatalom sem. Demográfiai szempontból a tatárokon kezdve további legalább három alkalommal kivérzett. Az ibériai félszigeten viszont Napóleon