Századok – 2011
KÖZLEMÉNYEK - J. Nagy László: Az algériai háború és a IV. köztársaság bukása. De Gaulle visszatérése a hatalomba VI/1499
AZ ALGÉRIAI HÁBORÚ ÉS A IV. KÖZTÁRSASÁG BUKÁSA 1509 netében: két hatalmi központ jött létre. Május 15-én Salan is — némi habozás után — a de Gaulle visszahívását követelők mellé állt. A főkormányzóság erkélyén elmondott beszédét, Delbeque ösztönzésére Vive de Gaulle! felkiáltással fejezte be.33 Még aznap délután de Gaulle megszólalt, nyilvánosan először. Az időpontot nem választotta meg rosszul, a kormány teljesen tehetetlen, elutasította ugyan, hogy közjóléti kormánnyá alakuljon át, ám hatalmát nem tudta helyreállítani Algírban. A tábornok nyilatkozatát este fél hatkor közölte a nemzeti hírügynökség: „Az állam hanyatlása szükségképpen a társult népek elidegenedését, a harcoló hadseregben mozgolódást, a nemzet felbomlását, a függetlenség elutasítását vonja maga után. Franciaország immár tizenkét éve törekszik olyan problémák megoldására, amelyekkel a pártok rendszere nem képes megbirkózni, és a katasztrófa felé tart. Az ország valamikor, a számára nehéz órákban azzal bízott meg, hogy vezessem a megmenekülés felé. Ma, amikor az ország újabb megpróbáltatásoknak néz elébe, tudja meg, hogy kész vagyok magamra vállalni a köztársaság minden hatalmát."3 4 A tábornok, az ellenállás hőse, 1946 januárjában lemondott miniszterelnöki tisztségéről, mert úgy találta, hogy a kialakult politikai struktúra — „ pártok rendszere" — a partikuláris érdekeknek kedvez, és akadálya a megújuláshoz , a modernizációhoz nélkülözhetetlen nemzeti összefogásnak. Egy évvel később létrehozta a Francia Népi Tömörülés nevű pártot, amellyel viszont 1953-ban szakít. A közügyekről utoljára nyilvánosan 1955 nyári sajtókonferenciáján mondott véleményt. Ez a „kivonulás" azonban nem jelentette azt, hogy 1958 májusáig hátat fordított volna a közügyeknek: tudatosan hallgatott. Gaetano Quagliariello olasz történész szavaival élve „menedzselte a hallgatást".3 5 Nem a szokásos módon voltjelen a közéletben: Háborús emlékiratait írta és publikálta (az első és második kötet 1954-ben, illetve 1956-ban) óriási sikerrel, politikusokat fogadott (pl. a szovjet nagykövetet), utazott (1957-ben a Szaharában a kőolajtermelés beindításán voltjelen). Ám ahogyan az ország belpolitikai helyzete egyre kritikusabb lett, neve mind gyakrabban merült fel a közéletben. Maurice Duverger, neves publicista és politológus 1958. március 7-én a Le Monde-ban megjelent Mikor? c. cikkében a következőket írta: „Sokan úgy gondolják, nem az a kérdés, hogy visszatér-e a hatalomba vagy nem: ez már eldöntött. Az igazi kérdés az, hogy mikor kezdődik a második de Gaulle-kormány?" Nyilatkozatát követően de Gaulle körül egy morális politikai hatalom jött létre: mindenki hozzá igazodott, feléje tekintett, vagy elutasította, vagy mögéje sorakozott fel. O maga is rendkívül bonyolult helyzetbe került. Elég autonóm egyéniség volt ahhoz, hogy ne hajoljon meg egyik csoport előtt sem. 0 akarta irányítani az eseményeket, a krízis lefolyását és végkifejletét. S ehhez — republikánus törvénytisztelő lévén, amit ekkor sokan kétségbe vontak — nem a lázadók, hanem a törvényes hatalom oldaláról várta, kereste a partnereket, a szövetségeseket. A békés átmenet biztosítása érdekében úgy gondolta, hogy nem az egyik vagy másik oldallal való merev, konfrontativ szembenálláson keresztül 33 Uo. 311-312. 34 Charles de Gaulle: Discours et messages 1958-1952. Paris 1970. 3-4. 35 Gaetano Quagliariello: La religion gaulliste. Paris 2003. 224-230.
