Századok – 2011
KÖZLEMÉNYEK - Tefner Zoltán: Ugron István és a német külpolitika 1918 áprilisában-májusában VI/1417
1424 TEFNER ZOLTÁN állni, s harcoltak, ahogy lehetett, harcoltak, ahogy tudtak az osztrák-lengyel megoldás érdekében. Mindenesetre a türelmetlen németekkel szemben ez a harc egyáltalán nem jelentette sikerélmények sorozatát. Burián, aki mögött ott álltak a monarchia legerősebb bankvezérei, 1915 novemberében még tudott nemet mondani Jagow memorandumára, amelyben az államtitkár a szövetségi szerződés kibővítését és a vámunió létrehozását sürgette. (Mint láttuk, a vámunió is a Naumann-terv szerves részét képezte.) 1916 vége azonban már nem az a korszak volt a Monarchia politikai történetében, amikor ezt megtehették volna. Lengyel vonatkozásban ennek a Monarchia számára előnytelen helyzetnek az egyik szemléletes kifejeződése lett az 1916. november 5-i közös deklaráció. II. Vilmos és Ferenc József kinyilvánították, hogy a háború után létrehozzák a lengyel királyságot, mégpedig abban a formában, ahogy a Pufferstaat elképzelésben állt: csak az oroszok által elhagyott varsói területeken, Posen, Szilézia, Galícia és a sok más lengyelek lakta terület maradt volna német, illetve osztrák-magyar birtokban. „E torz alakulat tervét a lengyelek elutasították, s a semleges Európa előtt — ha eddig voltak kételyek — nyilvánvalóvá vált a német vezetésű »Mitteleuropa« igazi jellege" — olvashatjuk a korszak összefoglaló értékelésében.15 De a német politika egészén belül sem uralkodott teljes egyetértés a keleti területek kezelését, s a háború menetét, a hadicélokat illetően. A „héják" szerepét eljátszó militarista párt, közöttük a Hindenburg-Ludendorff-lobbival, csak a szigorúan értelmezett katonai szempontokat vette figyelembe. Azt, hogy a háború utáni Németország minél jobban védhető legyen Oroszországgal szemben (1918-ban már a bolsevista Oroszországgal szemben). Teljesen hidegen hagyta őket, hogy a szövetséges Ausztria-Magyarország Lengyelországban esetleg üres kézzel kerül ki a háborúból. Az 1916 és 1918 közötti hónapokban számtalanszor elhangzott a két ország uralkodóinak, diplomatáinak, s katonai vezetőinek találkozóin, hogy a Monarchiának Lengyelországért a Balkánon kellene kárpótolnia magát. Volt idő, amikor a németek Romániát ajánlgatták, főként a Czernin időszak alatt. Jagow egyik utóda, Kühlmann külügyi államtitkár,16 aki 1918-ban intézte a német külpolitika ügyeit, a „galamboknak" nevezhetők táborába tartozott. Természetesen ők sem voltak egyértelműen „galambok", de mérsékeltebben és belátóbban közelítették meg Ausztria-Magyarország lengyelországi szerepének kérdését. Kühlmann 1918-ban úgy képzelte el Németország és Ausztria-Magyarország viszonyát a lengyelkérdésben, mint amilyen viszony Anglia és domíniumai között fennállt. Terveit azonban lesöpörték az asztalról. 1918 nyarán, amikor a németek negyedik nagy offenzívája sikereket ért el, s a német győzelem átmenetileg elérhető közelségbe került, Georg von Hertling kancellár17 Lengyelországot a megszállt Belgiummal együtt már egyértelműen, mint 15 Galántai J. i.: m. 328. 16 Richard von Kühlmann (1873-1948): német diplomata, 1918 júniusáig külügyi államtitkár, a breszt-litovszki béketárgyalásokon a német küldöttség vezetője 17 Graf Georg von Hertling, (1843-1919): centrumpárti képviselő, 1917. november 1-től 1918. szeptember 30-ig volt a Német Császárság kancellárja.
