Századok – 2011
TANULMÁNYOK - Britz Pál: A bukás után. Barcza György hazai életének kezdete - és annak előtörténete VI/1325
1352 PRITZ PÁL A brit kormány Magyarországgal szembeni politikája messze nem volt ily egyszerű és egyértelmű. Ha valaki, akkor azt leginkább maga Barcza György tudta. Tudását azonban nem akarta megosztani nagyon is remélt majdani olvasóival. Mert derékba tört életéért elégtételt akart. Elégtételt a korabeli magyar politika intézőin. Horthy Miklóson, Kállay Miklóson, de leginkább Bárdossy Lászlón. S mivel számára már „csak" a múlt megmásítása maradt, hát azt tette. Tette ezt részben a Teleki Pál halála utáni napokat összefoglaló Jelentésével" (amely igen lényeges ponton „támasztotta alá" a népbírósági perben Bárdossy László ellen emelt — életét kioltó — vádat), részben pedig memoárjával. Memoárjával, amely úgy fest a volt kormányfő-külügyminiszterről igen kedvezőtlen képet, hogy mindeközben a hozzá fűződő akkori tényleges viszonyát elhallgatja. Mindezzel szemben Barcza György korabeli tényleges felfogását a londoni magyar követségen a neves történész, C. A. Macartney előtt a szakítás napján tett szavai fejezik ki. E szerint „amíg Horthy és Bárdossy a posztjukon maradnak, addig kötelességének érzi, hogy a diplomáciai kapcsolatok megszakadása esetén visszatérjen Magyarországra, mert a kormányzónál és a miniszterelnöknél 'nem ismer jobb magyarokat'."96 * * Egy diplomatát azért tartanak el (az adófizetők pénzéből) az államok, hogy feletteseinek „mindent úgy, ahogy volt" mondjon el. Ez ugyan evidencia, ám a dolgok számtalan esetben mégsem így történtek, történnek és bizonyosan a jövőben sem fognak minden esetben így megtörténni. Azután a pályafutásukat befejezett fontos személyek, amikor papírra vetik visszaemlékezéseiket, rendre azt ígérik olvasóiknak, hogy „mindent úgy, ahogy volt" beszélnek el. És teszik ezt azon az alapon, hogy ők jelentik a leghitelesebb forrást, hiszen „első kézből" beszélnek olyasmiről, amiről a historikus „csak" a források és a szakirodalom alapján tájékoztathatja olvasóját. Az olvasó pedig számtalan esetben valóban a memoárszerző elbeszélése alapján látja majd a múltat, s kétkedéssel figyeli a történész „okvetetlenkedését". Mindazonáltal számos okból a történész — az egyébként az emlékiratokat is mint fontos forrásokat hasznosító szakember — (lehet) az, aki a nem historikusok számára leginkább képes a múlt valóságának leghitelesebb megmutatására. Egyszerűen azon okból kifolyólag, mely szerint a már régen modern (és ettől modern) világnak az az alapállása, hogy a dolgok akkor vannak a helyükön, akkor kerülnek a helyükre, ha mindenki azt teszi, amire képzettsége van. Lábbelit a cipész készítsen, betegséget az orvos gyógyítson, jogot a bíró szolgáltasson. És így tovább. Tehát a múltról első helyen a historikus beszéljen. Esetünkben arról van szó, hogy a történész dolga módszeresen és meggyőzően feltárni a „mindent úgy, ahogy volt" jelentő diplomata és a „mindent úgy, 96 Bán D. 1998, 133.
