Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Koller, Markus: Eine Gesellschaft im Wandel. Die osmanische Herrschaft in Ungarn im 17. Jahrhundert (1606-1683) (Ism.: Papp Sándor) V/1311

TÖRTÉNETI IRODALOM 1315 központból került ide — adóbérlet formában kézbe vette az állam bevételeit. így közvetve az adóbérletet tekintette a központi irányítás fennmaradása egyik lehetséges változatának. Mivel az anyagi források a várak őrségének a kezébe kerültek, és a szpáhik nem rendelkeztek elegendő anyagi erővel a katonai feladataik ellátására, így a rendszer változásából az utóbbiak kerültek ki vesztesen, akik maguk is pénzen váltották meg a katonai szolgálat alóli szabadságukat. A könyv legfontosabb megállapításai a kötet végén a Következtetések fejezetben újra külön is olvashatók. Markus Koller összességében nem úgy látta kutatásai alapján Magyarországot, mintha ott valamilyen „vasfüggöny" gördült volna le, hanem olyan határvidéknek, amely az oszmán hódítás ellenére mind a nyugat-európai, mind pedig az Oszmán Birodalom fejlődési formációjában helyet kapott. A könyvön végigkísért az a szándék, hogy polemizáljon a magyar történetírás eredményeivel. Mi lehet az oka annak, hogy a bemutatott fejezetek szinte mindegyike erre a véleménykülönbségre épül? Ennyire nagyot tévedett-e volna a magyar oszmanisztika, illetve a magyar történeti kutatás? Úgy vélem, e kérdések megválaszolásához és a probléma értelmezéséhez a jó másfél évszázaddal ezelőtt megkezdett magyar forráskutatás és feltárás időszakára kell visszatekinteni. A magyar történetírás megítélése a korról elsősorban azon forrásanyag alapján alakult ki, amelyet a 19. század nagy kutatóhulláma felszínre hozott. A Magyar Tudományos Akadémia a megalakulásától fogva kiemelt célként fogalmazta meg a törökkor forrásainak feltárását. A kutatások a fővárosban őrzött magyar kormányszervek, elsősorban a Magyar Kamara archívuma mellett a vidéki hatóságok, a volt hódoltság területén fennmaradt települések magyar és török iratanyagát érintették. Az Akadémia által megbízott Repiczky János működéséről már szóltam. Munkáját Szilády Aron folytatta, aki részben ki is egészítette a fordításokat. Szilágyi Sándorral közösen jelentették meg azt a két kötetes forráskiadást, amely egy sor mezőváros török okmányait tartalmazza magyar fordításban [Szilágyi Sándor - Szilády Aron: Okmánytár a hódoltság történetéhez Magyarországon. Török-magyarkori történelmi emlékek. I—II. Pest 1863.J. Véleményem szerint ezzel Európában is egyedülállót alkottak. A kiadvány természetesen nem minden esetben felel meg a mai követelményeknek. A szakemberek azonban jelenleg is használják őket, bár lassan megérik a helyzet egy új, kritikai feldolgozásra. A mezővárosok levéltárában az eredeti okmányok megvannak, a fordítások kontrolálása lehetséges. (Kivételt a fentebb említett Mezőtúr képez, amelynek anyaga kimaradt a közlésből, de az eredeti oklevelek szintén kutathatók.) A tárgyalt forráskiadás és mellette a városi, megyei és országos jelentőségű levéltári anyagok azt mutatják, hogy a magyarországi török hatóságok nagyobb mértékben használták a magyar nyelvű levelezést, mint a törököt. A 17. századi mezőtúri anyagban még az egri pasa dívánjában írt döntések egy része is magyarul van, ami nem megszokott. Amikor Salamon Ferenc 1886-ban már második kiadásában jelentette meg az első összefoglalást a magyarországi török hódoltságról, erre a lépésre nem kis mértékben az országos és helyi lapokban nagy számban megjelent adatok késztették. Könyve a magyar kiadás mellett egy évre rá már németül is napvilágot látott [Ferenc Salamon: Ungarn im Zeitalter der Türkenherrschaft. Ins deutsche übertragen von Gustav Jurány. Leipzig 1887.]. így meglepetésként hatott az akkori kutatókra az a felismerés, hogy a magyarországi török uralom forrásainak nagyobb részéhez nem kell idegen nyelven tudni, magyarul viszont annál inkább. Összecsengve a korábbi történetírói művekkel, a hódoltságot Salamon és történészutódai nem tekintették másnak, mint a történelmi magyar állam részének, és gyakran a mai kutatók is ekképpen vizsgálják a tárgyalt térséget. Ebből alakult ki az az igen komoly eredményeket hozó gyakorlat, hogy a 16-17. századi hódolt Magyarországát nemcsak oszmanisták vizsgálják, hanem nagyon sok helytörténeti, várostörténeti ihletésű mű is. A forrásadatokból kiindulva válik tehát elsősorban érthetővé az, hogy a 17. századi kapcsolatok szorosabbnak tűnnek a Magyar Királyság intézményeivel, mint a Portával. Részben ezt erősítette meg az is, hogy a hazai oszmanisztikai kutatás — s ezt is jól vette észre Koller — elsősorban a 16. századra koncentrál. Ennek oka ugyancsak a források adottságaira vezethető vissza. Fodor Pál és Dávid Géza már több írásában hangsúlyozta, hogy az adóösszeírások rendszere teljesen megváltozott a 17. századra. Az adódefterek ekkor egymásnak már másolatai, így nem nyújtanak valós adatokat. Ameddig a 16. századra Dávid Géza archontológiai kutatásai szinte teljes adatsorokat eredményeztek beglerbégek és szandzsákbégek tekintetében, addig a 17. századra alig találni olyan forrást vagy összegzést, amely hasonlóan jól használható lenne. Ezek az okok vezettek arra, hogy a kutatók inkább a sikeresebben feltárható 16. századi forrásokkal dolgoznak. Ismertetésem végén az egyetlen komolyabb hiányérzetemről is szeretnék szót ejteni. Alapvetően egyetértek Markus Kollerral abban, hogy a Szakály Ferenc által hangsúlyozott condo-