Századok – 2011
TÖRTÉNETI IRODALOM - Koller, Markus: Eine Gesellschaft im Wandel. Die osmanische Herrschaft in Ungarn im 17. Jahrhundert (1606-1683) (Ism.: Papp Sándor) V/1311
1314 TÖRTÉNETI IRODALOM sok, mint a kádi-hivatalok meghosszabbított kezei, akik a török elöljáróság számára gyűjtötték az adót, és folytattak le peres eljárásokat. így tehát a magyar kutatások véleménye, miszerint a magyar önkormányzatiság a hódolt területen erősödött, Koller koncepciójában értelmezhetetlennek tűnik. A mezővárosi elöljárók szerinte az oszmán állam hivatalnokaiként a török uralmat erősítették. A szerző kijelentésének alapjául két okmány szolgál, amelyeket a Magyar Országos Levéltár Bécsben készült egyik mikrofilmmásolatáról használt (W 797, 85. és 86.). A két török nyelvű okmány arról szól, hogy a bíró kinevezésénél a kádinak milyen nagy szerepe volt. Hogy egyelőre nem ismerünk egyetlen mezővárosi bírónak adott török megerősítő iratot (berät), a szerző szerint nem bizonyít semmit, hiszen alig maradt meg a korból kádi-protokollum (sicil). Tételét azzal is alá kívánja támasztani, hogy a bíró az adólistákon mint szolgáltatástól mentes személy szerepel. Tény ugyan, hogy a bírónak mind a település kollektív adójának befizetésében, mind az elítélt bűnösök kivégzésének lebonyolításában együtt kellett működni az oszmán hatóságokkal, a figyelmet felkeltő elképzelés kapcsán azonban az alátámasztására szolgáló források számát jelentősen tovább kellene növelni ahhoz, hogy az biztos kijelentéssé válhasson. Koller szerint a városi autonómia téves elképzelését azért értették félre a magyar történészek, mert az elterjedt általány adózást egyedüli magyar sajátosságnak tekintették, pedig az a birodalom más részén is megvolt a 17. században. Valóban igaz, hogy azt a folyamatot, amely során a települések az adókat egy összegben fizették meg, szélesebb földrajzi környezetben nem vizsgálta a magyar történetírás. Megelégedett annak a bemutatásával, mint ahogy Debrecen esetében Hegyi Kláránál olvashatjuk, aki kimutatta az adók mellett a bírósági illetékek és büntetéspénzek megváltásának folyamatát a város levéltárában őrzött török oklevelek alapján. Ezzel szemben ugyanakkor van példa rá, hogy a török hatóságok nem egykönnyen álltak rá az általány összegek elfogadására, amit például Szeged esetében sohasem akceptáltak. A szerző a 18. századi Boszniában kimutatta, hogy a központi hatalom intézkedéseinek nagyobb köre, a határvidéki helyzetből következően átkerült az ottani muszlim notabilitások (ayan) kezébe, akik itt — a magyar bírók feladatköréhez hasonlóan — irányították a helyi közösségeket és biztosították a központi hatalom érdekeit. A példában biztos van megszívlelendő, de ne feledjük: a boszniai muszlim társadalmi struktúra nem feleltethető meg a magyar mezővárosi önkormányzatiságnak! Nem tagadom, hogy a kérdésfeltevések engem is utánagondolásra késztettek. Úgy vélem, érdemes a későbbiekben a magyar mezővárosok írásbeliségének és a viszonylag nagyszámban fennmaradt török okmányoknak az elemzésével újra megvizsgálni a kérdést. Gustav Bayerle tanulmánya után viszonylag könnyen utánanézhetünk a magyarországi városok török iratanyagainak [Gustav Bayerle: Ottoman records in the Hungarian archives. Archívum Ottomanicum 4. (1972) 5-22.J. A debreceni török iratok az azokat őrző megyei levéltár honlapján is megtalálhatók, sőt jó minőségben olvashatók [http://hbml.archivportal.hu/kateg-129-ltorok_oklevelek.html]. Az egyik legteljesebb 17. századra megmaradt irategyüttes a Tiszántúlon lévő jelentős protestáns központ, Mezőtúr iratanyagát tartalmazza [Szolnok Megyei Levéltár. Mezőtúr török iratai. 155 darab okmányt tartalmaz]. Az okmányokat a Magyar Tudományos Akadémia Repiczky János Halléban végzett keletkutatóval — más mezővárosi anyaggal együtt — lefordítatta magyarra, kiadása azonban sajnos nem valósult meg [vö. Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Quart. Hung. 446.]. Az anyag rendkívül plasztikusan mutatja be a 17. században kialakult helyzetet. A török nyelvű szövegek legnagyobb többsége valamilyen vagyoni kérdéssel, a város török méltóságokkal kötött bérleti szerződéseivel és halálesetek kivizsgálásával, a vérdíj kiszabásával, illetve elengedésével foglalkoznak. Mezőtúr folyamatosan könyörgött az egri pasa dívánján, hogy védjék meg őket az irreguláris katonák és más oszmán tisztviselők zaklatásaitól. A díván elismerte a kérelem jogosságát, és csak nagyon nehezen engedte meg a magyar és szerb (rác), illetve a török portyázok ellen a fegyveres fellépést. A kötet negyedik fejezete az adózás rendszerének megváltozását elemzi. Eszerint a korábban legfontosabbnak számító fejadó (eizye) elvesztette a jelentőségét, helyette az addig rendszertelenül szedett szolgáltatások válnak állandóvá, miközben a lakosságnak egyenes formában kellett a helyi török tisztségviselőket ellátni. A 16-17. századi lakosságszám változásával és ennek gazdasági vonzataival, például a hane (adóegységet jelentő háztartás, amely ekkorra már több családból állt) változásával Dávid Géza foglalkozott. Hasznos és megfontolandó lett volna ezen eredmények nagyobb mértékű hasznosítása. Az adózás tárgyalása után Markus Koller egy másik módszer segítségével is bizonyítottnak látja azt, hogy a magyar területek feletti oszmán közigazgatás nem vesztette el befolyását. Az a véleménye, hogy az állandóan a várakban állomásozó oszmán katonaság — amelynek jelentős része a
