Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Barbu, Violeta: Purgatoriul misionarilor. Contrareforma in Tariile Romane in secolul al XVII-lea (Ism.: Nagy Levente) V/1305

1310 TÖRTÉNETI IRODALOM natok főleg a társadalmi és az egyházi fegyelem megerősítését tűzték ki célul. Jól sikerült fejezetek az ortodox egyház keretében összehívott hitvitázó zsinatokról szólók is, igaz, ezeken inkább a protestantizmussal, semmint a katolikus misszionáriusokkal hadakoztak a görögkeleti teológusok. Ilyen volt például az 1642-ben Vasile Lupu fejedelem által összehívott jászvásári zsinat, melyet ugyan „mindenféle eretnekségek" (értsd katolikus és protestáns) ellenében szerveztek meg, de végül csak az akkor már halott konstantinápolyi pátriárka, Kirill Lukarisz kálvinista hitvallásának cáfolatáról született döntés. Ezt a zsinat után Vasile Lupu rögtön ki is nyomtatatta, és így Európában elég széles körben elterjedt. A katolikusok is nagy figyelemmel követték a zsinatot, és természetesen örültek annak, hogy ők nem váltak az ortodox teológusok céltáblájává. VIII. Urbán pápa egyenesen üdvözölte Petru Movilá (Moghila Péter 1596-1647) kijevi görögkeleti érsek hitvallását (mely szintén Lukarisz tanainak cáfolatára született) és abbéli reményét fejezte ki, hogy Movilá hamarosan az unió útjára lép. Kár, hogy Barbu átsiklik azon a kérdésen, hogy az ortodoxia vajon miért volt sokkal toleránsabb a katolicizmussal, mint a kálvinizmussal? Movilá filokatolkus katekizmusát, például, senki sem kritizálta, míg Lukarisz tanait háromszor is kiátkozták a 17. század folyamán. Az eucharisztiáról szóló vitában szintén csak Lukarisz hitvallását szidták az ortodox teológusok (Meletiosz Szirigosz, Paiszie Ligaridisz, Nicolae Milescu stb.), a katolikusokkal szembeni fellépést nagyon óvatosan kerülték A századvégi nagy vitában, mely Dosithei jeruzsálemi pátriárka és Johannisz Karyophilisz (lfiiv 1-1693) görögkeleti értelmiségi közt folyt a havaselvi fejedelem Constantin Bráncoveanu és Constantin Cantacuzino közbeavatkozásával, Dosithei szintén „lutherokálvinizmusa" miatt kárhoztatta Karyophiliszt. Az okok valószínűleg politikaiak lehettek. Legalábbis erre enged következtetni az, hogy a kálvinizmus elleni harc főleg addig volt erős, amíg tartani lehetett az erdélyi fejedelmek befolyásától, a Skatolikus ellenesség, pedig a román vajdaságokban a 17. század végén egyenes arányban nőtt a Habsburg Monarchia, valamint a Lengyelország felől érkező politikai nyomással. A törökök visszaszorításával egyidejűleg mindkét állam szerette volna megszerzni az ellenőrzést a két román fejedelemség fölött, ezért nyilván támogatták a katolikus missionáriusokat, akikben a román vajdák a két állam ügynökeit látták. Az ellenérzést az erdélyi románok részleges uniója csak felerősítette. Sokan és sokat írtak arról is, hogy miként használták a misszionáriusok a könyveket az ellenreformációs propaganda eszközeként. Barbu is kimerítően bemutatja, hogy milyen könyveket és iratokat hoztak a misszionáriusok a román fejedelemségekbe, és kikhez jutatták el azokat. Bizton állíthatom, e könyvek útját még senki sem írta le ilyen részletesen. Hiányérzetem csak amiatt támadt, hogy arról semmit sem olvashattam, hogy milyen és mekkora hatása lehetett ezeknek a könyveknek. Az még elképzelhető, hogy Vasile Lupu moldvai vajda esetleg elolvasta, vagy elolvastatta a tridenti zsinat határozatait, ahogy Constnatin Cantacuzino is, korának legműveltebb havaselvi politikus-értelimségije forgatta Bellarmino katekizmusát, de az is biztos, hogy a misszionáriusok igazi célközönsége, a moldvai és havasalföldi magyar és szász katolikus mezővárosi és falusi lakosság (melynek egy része már románul beszélt csak) jórészt analfabéta volt. Már Tóth István György is hangoztatta, hogy az írásbeli propagandának Magyaroszágon sokkal kisebb szerepe volt, mint Nyugat-Európában, és nem különbözhetett sokban a magyarországi helyzettől a román vajadságokbeli sem. Ennek ellenére korlátozott mértékben ugyan, de a könyv is lehetett propagandaeszköz még analfabéta környezetben is, mivel sokszor mágikus hatalmat tulajdonítottak neki. Tóth István György ismertet is egy esetet, amikor a pap nem tudott elmenni az esküvőre, és maga helyett egy könyvet küldött, mondván, hogy azt tegyék a nászéjszakán az új házasok a párnájuk alá és így a házasság érvényes lesz. (Tóth István György. Misszionáriusok a kora újkori Magyarországon. Budapest. Balassi Kiadó. 2007. 210-211. o.) Szívesen olvastam volna hasonló eseteket a két román vajdaság területéről is, de Barbunak inkább az volt a szándéka, hogy a Nyugat-Európával való hasonlóságokat emelje ki (lám a román írástudók is fogékonyak a nyugat-európai könyvek iránt), de arra már nem tért ki, hogy ezen a szűk rétegen kívül, milyen mértékben is hatottak a könyvek. Megkerülhetetlen probélma egy ilyen monográfia esetében annak tisztázása, hogy mennyiben lehet román környezetben ellenreformációról beszélni. Próbálták-e a misszionáriusok megnyerni a görögkeleti románokat is a katolicizmusnak, vagy sem? Karánsebes környékén tudunk ilyen missziós tevékenységről, melynek egyik vezéralakja épp egy jezsuitává lett román, Gheorghe Buitul (Bujtul György 1589-1635) volt. (Buitul munkásságát legrészletesebben kiadatlan levéltári források alapján Molnár Antal tárta fel: Lehetetlen küldetés? Jezsuiták Erdélyben és Felső-Magyarországon. Budapest. L'Harmattan Kiadó. 2009). Voltak-e egyáltalán román katolikusok a Kárpátokon túli területeken? Nekem úgy tűnik, hogy nem, csupán elrománosodott csángókról és szászokról beszélhetünk, akik megőrizték a katolikus vallást. Ezekhez számíthatunk még néhány a