Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Barbu, Violeta: Purgatoriul misionarilor. Contrareforma in Tariile Romane in secolul al XVII-lea (Ism.: Nagy Levente) V/1305

TÖRTÉNETI IRODALOM 1307 sággal" és a külső formalitáshoz, „a rítusokhoz való makacs ragaszkodással" (208. o.) jellemzi? Egyébként a román történetírás mozgalmasságát és megújhodásra való képességét jelzi, hogy Violeta Barbu nincs egyedül ezzel a véleményével. Ana Dumitran, például, aki az egyik legalaposabb monográfiát írta a román reformációról arról értekezett, hogy szinte mellbevágó az a közöny, amivel a Kárpátokon túli egyházi zsinatok viseltetettek a joghatóságuk alá tartozó klérus, valamint a hívek lelki és mindennapi élete iránt. (Ana Dumitran: Religie ortodoxá - religie reformata. Ipostazele aie identitási confesionale a românilor din Transilvania in secolelle XVI-XVII. Cluj-Napoca. Editura Nereamia Napocae - Cristian Matos. 2004. 206-207. o.) Ezzel összhangban már több, mint egy évtizede, az egyik Magyar-Román Történész Vegyesbizottsági ülésen Péter Katalin annak a gyanújának adott hangot, hogy a román egyházi értelmiség nem viselkedett olyan felelősségteljesen híveivel szemben, mint nyugat-európai kortársaik. A szultánnak adót fizető, de az oszmánok által soha meg nem szállt román vajdaságokban élő katolikusok helyzete különleges a 17. században. Nem azonos sem a magyarországi hódoltsági, sem a balkán félszigeti helyzettel. Az iszlám jog azon kategóriái, melyeket a magyar kutatók is hosszan elemeztek (Molnár Antal, Tóth István György, Fodor Pál, Hegyi Klára, Szakály Ferenc stb.), és amelyek a török hódoltsági területeken élő keresztények státuszát szabályozták itt nem érvényesek. Violeta Barbu meggyőzően érvel amellett, hogy a nem ortodox felekezetek helyzete a két vajdaságban teljes mértékben az uralkodótól függött. Ilyen környezetbe csöppentek bele a misszionáriusok, akiknek nyomban jelentkezniük kellett az uralkodónál, és be kellett mutatniuk kinevezési okmányaikat, melyeket az uralkodónak jóvá kellett hagyni ahhoz, hogy megkezdhessék missziós munkájukat. A misszionáriusok tevékenységébe azonban a vajda nem nagyon szólt bele. A Congregatio de Propaganda Fide sem igen egyeztetett a vajdákkal. Általában azt a misszionáriust küldte, akit akart, és a vajdát csak udvariasságból értesítette döntéséről. Ennek ellenére nincs adat arról, hogy a vajdák valamikor is ellent mondtak volna Rómának. Arra természetesen van, hogy más misszionáriust kértek, mint akit a Congregatio küldött, de ha a Congregatio ragaszkodott az általa jelölt eredeti személyhez, a vajdák elfogadták Róma döntését. Persze saját terepen, ha már a misszionárius megérkezett, és az nem a vajda kedvére való volt, akkor ott akadályozták ahol tudták, de végleg kitiltani nem merték. (144-145. o.) Sok esetben a vajdák és a misszionáriusok viszonya már Isztnabulban eldőlt, ahol az európai nagyhatalmak követei a román vajdák kinevezési intrikáiba is igyekeztek bekapcsolódni. A támogatás elnyerése érdekében a román vajdák nemcsak a katolikus misszionáriusokkal, hanem a protestáns országok (főleg Hollandia) is készek voltak tárgyalni. Érdekes és az egész európai protestantizmus-kutatás szempontjából szinte ismeretlen adatot említ Barbu ezzel kapcsolatban: 1628-ban Moise Movilá (1596-1661) a filokálvinizmusáról ismert konstantinápolyi pátriárkával, Kirill Lukarisszal és vele nagyon közvetlen viszonyban lévő holland követekkel, Cornelius Hagával és Antoine Léger-vel tárgyalt arról, hogy a mellette való lobbizásért cserébe kész a Nyugat-Európában üldözött protestánsokat Moldvában letelepíteni és kiváltságokban részesíteni. 1630-ban Movilának sikerült is elfoglalnia Moldva trónját, de a tervből mégsem lett semmi. (147. o.) A magyar kutatók számára is sok érdekességet tartalmaznak azok a fejezetek, melyekben arról ír a szerzőnő, hogy milyen mértékben avatkoztak be a vajdák a Kárpátokon túli katolikusok ügyeibe. (150-180. o.) Az uralkodó joga volt engedélyezni templomok építését, de csak a városokban és mezővárosokban. Úgy tűnik, a falvak különleges státuszt élveztek, mert ott nem kellett az uralkodói engedély. Emellett a vajda birtokokat adományozhatott a katolikus parókiáknak, valamint kiváltságokban részesíthette (pl. adó elengedése, vagy mérséklése) a katolikus közösségeket. Az uralkodót sokszor egy-egy templom, vagy kolostor felett veszekedő, a különböző rendekhez tartozó misszionáriusok kérték, hogy legyen döntőbíró ügyükben. Érdekes és fordulatokban gazdag a tárgovi§te-i ferences kolostor sorsa, melynek birtoklásáról hosszú évtizedekig veszekedtek a bolgár obszervánsok és az olasz konventuálisok. Természetesen a vajdák hol az egyiknek, hol a másiknak adták a kolostort. Nem kevésbé érdekes a câmpulung-i „Kloster" esete, amikoris a vajda az ortodox-katolikus ellentétben a katolikusok javára döntött. A kolostort a dominikánusok (erdélyi szászok lehettek) emelték valamikor, de a 17. század elejére romos állapotba került. 1635-ben Matei Basarab havaselvi vajda (1580-1654) épp a régi kolostor mellett alapított új, immár ortodox kolostort, melynek igumenje, Melchisedec a régi katolikus kolostort építőanyagként használta. A katolikus szerzetesek azonban, talán az Oszmán Birodalomban dívó szokástól tartva — miszerint, ha egy kolostor, vagy templom épülete tönkremegy, akkor az a terület melyen az építmény állt nem maradhat a keresztények birtokában — körbe kerítették a régi kolostor helyét. Melchisedec utóda azonban a kerítést is elbontatta. Ekkor fordultak a katolikus szerzetesek a vajdához, aki 1656. má-