Századok – 2011
TÖRTÉNETI IRODALOM - Barbu, Violeta: Purgatoriul misionarilor. Contrareforma in Tariile Romane in secolul al XVII-lea (Ism.: Nagy Levente) V/1305
1308 TÖRTÉNETI IRODALOM jus 20-án kelt oklevelében, a cámpulungi polgárok vallomása alapján visszahelyezte a katolikusok birtokába a területet, ahol a kolostor állt. (161-162. o.) A román ortodoxia 20. századi türelmetlenségét látva furcsának tűnhet ez a korai nagylelkűség. A szerzőnő meg is kapja a magáét az ortodox újságíróktól, akik azzal vádolják, hogy idejétmúlt, megújhodásra képtelen szervezetnek tartja a román ortodox egyházat. (Lásd: Ziarul Lumina. Säptämänal de spiritualitate §i atitudine cre§tiná. 2010. december 16.) A helyzet ezzel szemben az, hogy a mai román ortodox értelmiség nem képes, vagy nem akarja megérteni azt, hogy a vallási tolerancia nem az ortodoxia modernségéből fakadt a 17. században, hanem egész egyszerűen politikai okai voltak. Ezt Violeta Barbu bravúrosan be is mutatja. Az uralkodónak csak gyengítette volna a politikai hatalmát az, ha román vajdaságokban élő ortodoxok és más vallásúak közt feszültségek, ellenségeskedések törnek ki. Az, hogy vitás esetekben a 17. században a román vajdák sokszor a saját egyházuk ellen döntöttek, természetesen azt jelenti közvetve, hogy ekkor a két román fejedelemségben még olyan nagy lélekszámú nem ortodox (katolikus, és akár protestáns is) élt, hogy mindenképp súllyal bírtak a hatalmi játszmákban. íme, egy már Benda Kálmán által feltárt, és Violeta Babru által is hosszan elemzett, érdekes eset: egy katolikus asszony, annak ellenére, hogy újrakeresztelkedett és áttért a pravoszláv hitre, a jászvásári katolikus templomba ment be gyónni. Ezt meglátva az ortodox pópa, aki őt újrakeresztelte, néhány paptársával erőszakkal rángatta ki az épp gyónó asszonyt a katolikus tempóimból. A misszionárius (Bartolomeo Bassetti) Vasile Lupu vajdához fordult (uraik. 1634-1653), aki az ő javára döntött: a pópát előbb azzal fenyegette meg a vajda, hogy levágatja a szakállát, amiért arra vetemedett, hogy már egy megkeresztelt asszonyt újrakeresztelt, majd egy hét börtönnel fenyegette meg, amit aztán a végén 150 botütésre mérsékelt, mondván: „senkit sem lehet, még a törököket és az eretnekeket (értsd protestáns) sem, erőszakkal más vallásra kényszeríteni." (164-165. o.) Fontos kérdés, melyet Violeta Barbu körültekintően elemez, annak eldöntése is, hogy milyen szerv koordinálta a két román fejedelemségben a missziós munkát. Kezdetben (1626-1644 között) a konstantinápolyi latin vikáriátus, mely természetesen a Congregationak volt alárendelve. Később a fejedelemségekbe irányuló misszionáriusokat a marcianopolisi (ma a bulgáriai Devnya) érsekség küldte ki. Ekkor már olyan, a magyar szakirodalomban is jól ismert, misszionáriusok érkezetek Moldvába és Havasalföldre, mint Petrus Baksic, vagy Marco Bandini. Moldvában azonban a helyzet kicsit más volt, mivel a 16. században a magyar hatás gyengülésével párhuzamosan a lengyel katolikus egyház szerette volna a maga joghatósága alá vonni a moldvai katolikusokat. A köztudottan filokatolikus Petru §chiopul vajda uralkodása alatt (uraik. 1574-1577, 1578-1579, 1583-1591) sikerült is a lengyel jezsuita Stanislaw Warszewickinek elérni azt, hogy a moldvai katolikus egyházat a lembergi érsekség jurisdictiója alá rendeljék. Külön fejezetet szentel a szerző a bákói katolikus püspökség ügyének. Számos kételyt fogalmaz meg azzal kapcsolatban, hogy Bákóban már a 14. században létezett volna püspökség. Szerintem határozottabban is fogalmazhatott volna: az egész teória, melyet leginkább csak egyes román történészek fogadnak el, egy Kemény József által közölt oklevélen alapszik, melynek természetesen sem az eredeti, sem a Kemény által, állítólag, megtalált másolata sincs meg. Már Carol Auner gyanakodott a dokumentum hitelességét illetően, jómagam pedig szinte biztosra veszem, ismerve a fokozatosan előkerülő Kemény-hamisítványokat, hogy ebben az esetben is hamisítványról van szó. Igaza van Benda Kálmánnak, aki lakonikusan csak annyit állapított meg, hogy bákói püspökségről csak 1597-től beszélhetünk miután Bernardo Quarini püspök a havasalföldi Árgyesből (Arge§), ahol a templomot lerombolták átköltözött Bákóba (Moldvai-csángómagyar okmánytár. I. 42. o.) Külön fejezet szól a boszniai és a raguzai ferencesekről is, akinek missziós tevékenysége Molnár Antalnak és Tóth István Györgynek köszönhetően talán a legismertebb a magyar szakirodalomban. Barbu jól ismeri a magyar szakirodalmat, melyre lépten-nyomon hivatkozik is, főleg Benda Kálmán és Tóth István György írásaira és forráskiadványaira. A Dunától délre fekvő területekről érkező misszionáriusok mellett említést tesz még az olasz misszionáriusokról is, akik a nyelvi közelség, valamint a protestánsok hiánya miatt, inkább mentek a román vajdaságokba, mint Erdélybe. Külön csapatot alkottak a jezsuiták. Barbu szerint ők a „felülről lefele" elvet vallották a hittérítés terén, ezért elsősorban a fejedelmeket, az egyházi vezetőket és a befolyásos arisztokrata családokat célozták meg. Ukrajnában és Erdélyben értek is el sikereket, de a két román fejedelemségben nem. És valóban ott még a filokatolikus uralkodók is csak színből és nem szívből tértek át a katolikus hitre, még akkor is, ha a misszionáriusok előtt magukat katolikusnak mondták. A szegény falusi réteggel nem nagyon törődtek a jezsuiták, holott Moldvában a katolikus csángó lakosság jórészt falvakban és mezővárosokban lakott.