Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Barbu, Violeta: Purgatoriul misionarilor. Contrareforma in Tariile Romane in secolul al XVII-lea (Ism.: Nagy Levente) V/1305

1306 TÖRTÉNETI IRODALOM 1699. október 29-én I. Lipót császárnak. (Kiadva: Luigi Ferdinando Marsili: Relazioni dei confini délia Croazia e délia Transilvania. A cura di Raffaella Gherardi. Modena 1986. 221. o.; ford. Bene Sándor: Acta pacis - béke a muzulmánokkal. Luigi Ferdinando Marsili terve a karlócai béke iratainak kiadására. Hadtörténelmi Közlemények 119. 2006: 2. sz. 342. o.) Marsilinak ez a mondása jutott eszembe, amikor megláttam Violeta Barbu, a bukaresti Nicolae Iorga Történelemtudományi Intézet kutatója, legújabb könyvének a címét: A misszionáriusok purgatóriuma. Ellenreformáció a román vajdaságokban a 17. században. Ezek szerint nem csak Marsili, hanem a katolikus misszionáriusok is olyan szenvedésekkel teli tisztítótűznek érezhették a Dél-Kelet Európában eltöltött időt, melyből jobb minél előbb megszabadulni? A könyv végén a szerzőnő is elismeri, hogy a román vajdaságokban az ellenreformáció kudarcai sokkal látványosabbak, mint sikerei, ugyanakkor hozzá teszi azt is, hogy a 17. századi katolikus misszionáriusok munkája nélkül ma nem lenne katolicizmus a Kárpátokon túli területeken. Végigolvasva a vaskos monográfiát az az érzésem támadt, hogy nem annyira a 17. századi misszionáriusok, mint inkább maga a szerző érezhette magát írás közben a purgatóriumban. A téma ugyanis sok szempontból kényes. Nem véletlen, hogy eddig egyetlen román történész sem vállalkozott annak monografikus feldolgozására. Jelzi ezt az is, hogy a mai román ortodoxia kemény támadást indított a könyv és szerzője ellen, annak ellenére, hogy a szakma kedvezően fogadta azt. Ennek jeleként 2010-ben a Román Tudományos Akadémia „Nicolae Iorga" díjjal tűntette ki e munkájáért Violeta Barbut, jóllehet egyes ortodox papok azzal a kéréssel fordultak a Bukaresti Pátriárkátus szóvivőjéhez, hogy a Román Ortodox Egyház akadályozza ezt meg. A díjat a szerzőnő szerencsére ennek ellenére megkapta, de a pátriárkátus tudományos folyóiratában terjedelmes vádirat jelent meg a könyvről (Dorin-Demostene lancu -Oana-Mädälina Popescu: Intre spirit critic §i revelaÇie. Comentarii pe marginea unei lucrári recente. Studii Teologice 87. 2010. 2. sz. 241-255. o.) Ebben elsősorban teológiai tapasztalatlansággal vádolják a szerzőt és azt vetik a szemére, hogy néhány román ortodox szentről profán történészként nyilatkozott. A felháborodást úgy vélem, a mai romániai helyzetből kiindulva érthetjük meg leginkább. Mert, például, nem tudom mi kivetni valót talált lancu és Popescu abban, hogy a szerzőnő a havaselvi vajda Constantin Bráncoveanu (1654-1714) kivégzése kapcsán megemlítette, hogy itt szó sem volt mártíriumról, hanem egyszerű politikai gyilkosságról. A szultánt a vajda hintapolitikája dühítette fel: néha azzal kacérkodott, hogy az orosz cár segítségével szervez felkelést a törökök ellen, néha meg azzal, hogy a Habsburg uralkodó vazallusa lesz. (618-622. o.) Ugyanakkor Bráncoveanu hatalmas vagyona is csábítóan hatott, hisz nem azért kínozták meg alaposan a törökök a kivégzés előtt, hogy hitét próbára tegyék, hanem hogy a vajda elrejtett vagyontárgyainak és kincseinek hollétét megtudják. Bráncoveanunak tehát elsősorban politikai, másodsorban gazdasági okokból kellett meghalnia. Kivégzése csak a róla szóló verses krónikákban (az első 1730 körül született) telítődött hagiografikus elemekkel, habár még ezekben se esik szó arról, hogy a vajda és négy fia, akiket szintén kivégeztek, az ortodox hitért haltak volna meg. Sokkal fontosabb elem bennük a vajda és a felesége által a szultánra mondott átok, mely valamiféle mágikus funkciót kölcsönzött a verses krónikának, ezáltal biztosítva annak széleskörű elterjedését a román folklórban (egyes változatait kolindaként énekelték, vagy farsangi játékként adták elő.) (Minderről lásd magyarul: Miskolczy Ambrus - Gelu Páteanu: Két verses krónika a román ortodoxia múltjából. Europa-Balcanica-Danubiana-Carpathica az ELTE BTK Román Tanszékének Évkönyve 2/B. 1995. 398-421. o.) Ennek ellenére a Román Ortodox Egyház 1992 azért kanonizálta a vajdát és fiait, mert azok nem tagadták meg hitüket, és ezáltal bűneiket saját vérükkel mosták le. Barbu még csak nem is részletezi Bráncoveanunak azokat a politikai tetteit, melyek semmiképp sem illenének egy szenthez (orvgyilkosság, megvesztegetés, kémkedés stb.), bírálói mégis azt vetik a szemére, hogy a vajda vértanúsága eleve adott volt, nem a későbbi krónikaírók konvertálták át a politikai gyilkosságot mártírhalállá. A recenzensek üzenete egyértelmű: a román ortodox egyház dolgait a történész profán módon ne vizsgálja, de ha mégis, akkor csakis abból a nézőpontból, melyet az egyház felkínál. Nem az a lényeg, hogy Bráncoveanu uralkodóként mit cselekedett, és egy hétköznapi politikai gyilkosság áldozata lett, hanem az, hogy nem tért át az iszlámra, és hű maradt az ortodox hithez. Érthető a recenzensek veszélyérzete, és a mának szóló üzenete: ne firtassa senki annak az ortodox egyháznak a hétköznapi viselt dolgait, mely a Szekuritátéval való kollaborálásban addig ment, hogy egyes magas rangú tisztviselői (érsekek, pátriárkák) egyenesen állambiztonsági tisztek (ezredesek, tábornokok) lettek. Ahogy lancu és Popescu írja „a kritikai módszer nem alkalmazható vallási kérdésekben," hisz a keleti tanítás szerint „a pap nem azért van, hogy tanítsa a híveket és példát mutasson nekik, hanem azért, hogy egy különleges szakramentális tapasztalat alapján Istenről beszéljen." És ezek után még felbőszülnek azon, ha Barbu az ortodoxiát „hagyományos tunya-