Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Színlelés és rejtőzködés. A kora újkori magyar politika szerepjátékai (Ism.: Illik Péter) V/1301

1302 TÖRTÉNETI IRODALOM A kötet címére pillantva az első felmerülő gondolat Machiavelli neve, mint a megtévesztés egyik első értelmiségi teoretikusáé. A tanulmányok szinte mindegyike rendkívül komoly magyar és európai szakirodalmi áttekintést ad, és szinte kötelezően ír a színlelés mesteréről: a megfelelő tanulmányrészleteket „kiollózva" a könyv egy sokoldalú Machiavelli-tanulmányt és bibliográfiát rejt magában. (Mutatis mutandis igaz ez akár Cicero, Justus Lipsius vagy éppen Zsámboky János esetében is.) Ugyanakkor pontosan ez hívja fel a figyelmet arra a tényre, hogy nincsen a kötethez név- és tárgymutató, pedig ez jelentősen megkönnyítené a tájékozódást e fontos könyvben. A munka végén található angol nyelvű irodalomjegyzék — amely napjainkban már szinte elengedhetetlen „tartozék" — pedig a cikkeket követő rövid, angol és esetleg német nyelvű összefoglalások hiányára világít rá. A kötet interdiszciplináris jellegének megfelelően a tanulmányok szerzői maguk is különböző tudományterületek — irodalom- és művészettörténet, a történettudomány különböző irányzatai stb. — művelői, éppen ezért érdemes lett volna néhány mondatot írni róluk és kutatási területükről is - miként ez német vagy angol tanulmánykötetek esetében bevett gyakorlat. Minden tanulmánykötetet összeköt valamilyen rendező elv. Lehet ez egy tudós személye és szakterülete, akinek tiszteletére megszületik a gyűjtemény, egy OTDK-kötet, amelyben a versenyen résztvevők publikálnak vagy éppen egy irányzat, téma és koncepció. Jelen esetben az utóbbi kohéziós erőről van szó, amelyet viszont sokkal nehezebb megteremteni a többinél. A koncepció rögzítését hivatott szolgálni a figyelemkeltő és érdekes cím, akárcsak a két oldal terjedelmű szerkesztői előszó. Érdemes kiemelni ebből egy gondolatot: „A színleléssel és elvárt szerepekkel kapcsolatos a nemzetközi szakirodalomban sokoldalúan és élénken jelen lévő kutatásba szeretnénk a kora újkori magyar politika és közélet vizsgálatát is bekapcsolni fokozottan interdiszciplináris szempontrendszer alapján, hiszen a magyar udvari kultúrának is bevett stratégiája volt a színlelés és rejtőzés, a politikai programok dissimutatiója, és jól ismertek a színlelés hatékony eszközei a reprezentációban." (7. o.) Egyrészt természetesen nagyon fontos az ún. elitkutatás, amely elsősorban a felső társadalmi rétegekre koncentrál, itt például a színlelés tekintetében. Sőt, izgalmas kérdés az — sarkosan fogalmazva —, hogy „meg lehet-e fogni" egy mintegy négyszáz éve élt magyar politikust? Annál is inkább érdekes ez, hiszen a kora újkori Magyar Királyság két nálánál erősebb nagyhatalom közé került, így itt a színlelés és tettetés nem pusztán elmélet, antik hagyományból gyökeredző bölcselet vagy úri passzió volt, talán nem is kizárólag a hatalom megőrzésének vagy megtartásának eszköze, hanem olykor a puszta megmaradás szükségszerű kelléke. Azaz, ha úgy tetszik, létforma, amely nem pusztán a társadalmi elit sajátossága volt, hanem gyakran a társadalmi hierarchia alján lévők, a falvak és falusiak magatartásmódja is, amely jól tetten érhető a falubírók leveleiben. A bírók panaszkodtak a falut hódoltató törökökre, az alkalmanként fosztogató magyar vitézekre, valamint gyakran kényszerültek alkudozni valamelyik féllel a falu létéért és a saját életükért, miközben maguk is kisebb „stikliket" elkövetve saját pecsenyéjüket igyekeztek sütögetni. Tehát a színlelés az egész 16-17. századi magyarországi és erdélyi társadalmat átható túlélési eszköz volt. így sajnos vagy szerencsére a magyar történelmi helyzet véleményem szerint jóval megelőzte a kortárs nyugatit. Ezt tetézi, hogy ennek köszönhetően a magyar politikai „balanszírozás" többször vitatható eredményeket produkált, ezért pedig számos értékelési vita bontakozott ki napjainkban is a kora újkorral foglalkozó történészek között olyan politikusok szerepének megítéléséről, mint például Bocskai István, Bethlen Gábor vagy éppen Thököly Imre. A kötet előszava és tanulmányai hosszú távon olyan megközelítést és paradigmarendszert kínálnak, amelyben már nem feltétlenül az erkölcsi ítéletalkotás a lényeges, hanem az, hogy a kérdéses politikusok mennyiben alkalmazták hatékonyan a megtévesztés eszközeit vagy mennyiben váltak ők maguk annak veszteseivé. Az előszó legalább annyi új gondolatot vet fel, mint amennyit tisztáz. Ezt egybevetve azzal, hogy a tanulmányok szerzői mélyreható alapossággal dolgozták ki témáikat, az a végeredmény látszik kirajzolódni, hogy a bevezető nem tudja teljesen megteremteni a kötet, mint összefüggő egész kohézióját, nem képes olyan erős szálakkal egybefűzni és „összecsomózni" a tanulmányok szálait, mint amennyire azt a szerzők saját kutatásaik irányába elvitték. Mind a tizenöt tanulmány részletes bemutatása természetesen nem lehetséges, de van néhány, amely még a többinél is markánsabban tükrözi az előszó által felvetett gondolatokat. Dominkovits Péter és Gáti Magdolna írásai egymást követik a kötetben. Az előbbi a dunántúli zűrzavaros katonai-politikai helyzetet és benne Szombathely mezőváros szerepét elemzi Bethlen Gábor fejedelem első királysági hadjárata idején (1619-1622). Ezáltal a kötet többi, inkább elméleti megfontolásokat szem előtt tartó írásától eltérően a hatalmi elit helyett — vagy inkább mellett — a már említett alsóbb társadalmi rétegre és annak túlélési stratégiáira vet pillantást, mégpedig nagyon is gyakorlati szempontból.