Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Színlelés és rejtőzködés. A kora újkori magyar politika szerepjátékai (Ism.: Illik Péter) V/1301

TÖRTÉNETI IRODALOM 1303 Ezzel szemben Gáti Magdolna egy praktikus kérdést jár körül elméleti megközelítésből, és választott forrását (Teleki Mihály kercsesorai utasítását), mint irodalmi, szociológiai és történelmi „leletet" tekinti. Ez a felvetés nem teljesen új, gondolhatunk itt például Gyáni Gábor vitaindító írására, amelyben Brodarics István nevezetes Mohács-leírását vette górcső alá hasonló megközelítésben (Elbeszélhető-e egy csata hiteles története? Hadtörténelmi Közlemények [2006: 1-2. sz.] 121-133.). Ám ebben az esetben nem egy elbeszélő forrás elemzéséről, hanem az egyik leggyakorlatiasabb történeti forrástípus, az instrukció ilyetén megközelítéséről van szó. E tekintetben érdemes figyelembe venni, hogy egyrészt rengeteg utasítás maradt fenn (például tiszttartóknak, sáfároknak, porkoláboknak stb. szóló), másrészt gyakran úgymond nem „babra ment a játék": Batthyány I. Ádám dunántúli nagybirtokos (1610-1659) például egy török fosztogatást követően, 1652-ben karóba vonás terhe mellett megparancsolta az Egerszeg környéki falvaknak, hogy ha törököt látnak, azonnal jelentsék. Harmadsorban viszont önálló monográfia vagy forráskiadás -Koltai András forráskötetén (Magyar udvari rendtartás: utasítások és rendeletek, 1617-1708. Sajtó alá rend., jegyzetekkel ell., az előszót írta Koltai András, közrem.: Sunkó Attila. Bp. 2001.) kívül -— alig állt rendelkezésre (XVI. századi uradalmi utasítások. Utasítások a kamarai uradalmak prefektusai, udvarbírái és ellenőrei részére. I—II. Bp. 2002. Szerk., bev.: Kenyeres istván), de mivel — a számos történész által „grafománnak" tartott — Batthyány rengeteg utasítást adott ki és jegyzett fel, így a Batthyány-levéltárat (is) kutató történészek többször is közöltek részleteket instrukcióiból (példának okáért Bán Péter, J. Újváry Zsuzsanna, Koltai András, Pálffy Géza, Varga J. János, Zimányi Vera). Továbbá Baros-Gyimóthy Eszter Márta írt cikket kifejezetten utasítások alapján értekezve (A Batthyány-várak belső fegyelme: a porkoláboknak szóló utasítások 1643-ból és 1663-ból. In: Mindennapi élet a török árnyékában. Szerk. J. Újváry Zsuzsanna. IKhronosz I.] Piliscsaba 2008. 169-184.). Mindenesetre Gáti Magdolna a modern elméleti keret mellett megtartotta a forrásközlés legszebb hagyományait: leírta a forrás külzetét, rögzítette a kiadás elveit és az interdiszciplinaritás jegyében betűhíven adta ki (197-201. o.) az elemzett instrukciót, amely így különösen hasznos lehet az irodalomtörténészek számára is. Ahhoz, hogy a magyar főurak színlelése túllépjen az ösztönreakció vagy a „dörzsöltség" szintjén, és művészetté emelkedjen, szükségszerű volt a műveltség, az udvari körökben elfogadható színlelési szabályok és a tettetés elméletének ismerete. Ehhez pedig elengedhetetlen tudni, milyen könyveket olvashattak, milyen mintákra tekinthettek a magyar arisztokraták. Ezt „nyomozza ki" Monok István cikke. A simulatio antik gyökereit, előképeit és mintáit Acs Pál és Kees Teszelszky tanulmányai világítják meg: az előbbi Rimay János, Lipsius és Cicero „szellemi kapcsolatát" elemzi, továbbá Rimay és Bethlen Gábor „feltűnően hűvös viszonyát" indokolja meg (18-22. o.). Az utóbbi pedig Bocskai István követe, Bocatius János utazótáskájának tartalma — azaz a Bocatius 1606-ban történt letartóztatásakor nála talált iratok — alapján rekonstruálta a Bocskai-féle mozgalom európai kontextusát és a humanista tudós-modellt. Erdősi Péter írásában egy konkrét példát, a rendkívül ellentmondásos politikát folytató Báthory Zsigmond 1594. évi „szereplését" vizsgálja. Ehhez pedig elengedhetetlen tisztázni — a szerző meg is teszi —,mi tekinthető egyáltalán színlelésnek? A „látszólagos és a mögöttes ellentmondása" (77. o.), azaz a valóság és a rá reflektáló verbalitás eltérése, amely leginkább akkor érhető tetten, ha a kortársak „rámutatnak a diszkrepanciára" (Uo.). Persze vannak olyan különleges esetek is, ahol nincs senki, aki rámutasson erre az eltérésre: például a törökök által okozott károkat összefoglald, általunk gyakran elemzett listák néha irracionálisán magas pénzösszegeket tüntetnek fel. Ezek egyfajta „biztosítási csalás" félreérthetetlen jelei, mégsem lehet őket szembesíteni a „valósággal". A szerző végül arra végkövetkeztetésre jut, hogy verbalitás és színlelés ide vagy oda, de végül a nyers erőszak legitimálja a tettetés sikerét: „[Báthory] sorsa végül nem a titkos szobákban dőlt el, [...] hanem a csatatereken." (108. o.) A magyar historiográfiában gyakran vádolt hatalmi elit tehát a 16-17. században élt a színlelés politikai eszközével. Megvolt hozzá a motiváció, a kényszerítő történelmi helyzet és a szükséges műveltség is. Tette ezt hol sikerrel, hol katasztrofális eredménnyel. De amellett, hogy a cél szentesíti az eszközt, az eszköz gyakran kompromittálja a célt. így felvetődik a politikai eszközök erkölcsi és törvényi korlátainak, korlátozhatóságának kérdése. Ezt fejtegeti R. Várkonyi Agnes a Magyar Királyság kora újkori történetének egyik legkényesebb időszakára (1660-1711) vonatkozóan. A Bethlen Gábor vagy Thököly Imre szerepéről a közelmúltban lefolyt történeti-értékelési vitákat tekintve kontextusként, nem véletlen, hogy R. Várkonyi Ágnes cikkét Szekfű Gyula Bethlen-monográfiájából vett idézettel kezdi, és a következőképpen zárja: „A nagy témakör további, mélyreható kutatására kívánja felhívni a figyelmet, mert a rövid áttekintés is bizonyítja, hogy a