Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Diplomatie, Medien, Rezeption. Aus der editorischen Arbeit an den Acta Pacis Westphalicae (Ism.: Forgó András) V/1290

TÖRTÉNETI IRODALOM 1293 A tanulmány részletesen foglalkozik Servien diplomáciai pályafutásával és a hágai tárgyalások menetével, majd összefoglalja Servien benyomásait a holland külpolitikáról. A francia diplomata jelentéseiből kitűnik, hogy a monarchista berendezéshez szokott Servien kifejezetten bizonytalanul, majdhogynem gyámoltalanul mozgott a köztársasági közéletben, amelyet olyan szabályozatlan rendszerként élt meg, ahol hiányzott az a konkrét politikai vezető, aki tekintélyével az állam élén áll, és akihez igazíthatta volna tárgyalási stratégiáját. Servien mentségére szól, hogy a hágai küldetés olyan időszakra esett, amikor valóban nehezen lehetett kiszámítani a holland külpolitika irányát. Frigyes Henrik herceg hosszú betegeskedés után, 1647 márciusában meghalt, utódjáról, II. Vilmosról pedig nem lehetett tudni, pontosan hogyan képzeli el a köztársaság szerepét az európai politikai erőtérben. Mindenképpen a francia érdekek ellen dolgozott viszont a helytartó özvegye, Amália grófnő, az Orániai-házban a spanyolokkal kötendő béke legfőbb szószólója. Visszatérő elem Servien jelentéseiben, hogy a holland döntéshozók gyakran változtatták véleményüket, sokszor határozatlanok voltak, maga a döntéshozatal pedig hosszúra nyúlt. Ehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy Servien a saját lassúságát is igazolni akarta követtársai előtt, akikkel — mint láttuk —- távolról sem volt felhőtlen a viszonya. Ezzel összefüggésben gyakran hangot adott a holland nép iránti ellenszenvének, korruptsága mellett annak kiszámíthatatlanságát, önfejűségét és gazdasági érdekeinek abszolutizálását kárhoztatva. Stefanie Fraedrich-Nowag dolgozata a holland-spanyol békekötést más perspektívából mutatja be: annak a császári diplomácia alakulására tett hatását, és egy esetleges császári-holland szövetség létrejöttének esélyeit vizsgálja (Kaiserlich-niederländische Bündnisverhandlungen am Rande des Westfälischen Friedens). A holland-spanyol megegyezés ugyanis nagy reményekkel töltötte el a császárt, egyrészt mert így máshol bevethető spanyol csapatok szabadultak fel a németalföldi hadszíntéren, másrészt pedig egy esetleges holland szövetség megállíthatta volna a svéd terjeszkedést a birodalom északi részén. A császári-bajor haderő 1647 végétől ugyanis egyre reménytelenebb helyzetbe került a birodalmi hadszíntéren, a császár és környezete pedig attól félt, hogy Bajorország fegyverszünetet kötve kihátrál a szövetségből. A münsteri és osnabrücki tárgyalások is zsákutcába kerültek, miután az általános békevágytól indíttatva a birodalmi rendek fokozatosan átvették az irányítást a császári diplomáciától, és több külön megállapodást kötöttek Svédországgal. Az esetleges holland szövetség legfőbb kérdése a császár részéről az Egyesült Tartományok birodalmi jogi státusza volt. A Habsburgok osztrák ága ugyanis korábban sohasem mondott le a németalföldi tartományok fölötti igényéről, ha tehát önálló államként tárgyalt volna a hollandokkal, azzal nemcsak a birodalom, hanem a dinasztia érdekeit is megsértette volna. A szigorúan titkosan kezelt szövetségi tervbe beavatott titkos tanácsosok ezért azt tartották volna a legjobb megoldásnak, ha birodalmi rendi státuszt (Reichsstandschaft) biztosítanak a hollandoknak, így egyrészt szoros kapcsolat, másrészt pedig alattvalói viszony jött volna létre a császárral. További fejtörést okoztak Hollandia esetleges területi igényei az Alsó-Rajnavidéken, valamint az Észak-Németalföldre menekült ausztriai protestánsok sorsa. Azon a tényen még felül tudtak emelkedni a császári tanácsosok, miszerint egy protestáns állammal kötnének szövetséget, mert úgymond Franciaország az oszmánokkal is szövetkezett, ráadásul küszöbön állt a református felekezet törvényesítése a vesztfáliai béketárgyalásokon. Az viszont már igencsak zavarta a beavatottakat, hogy egy „lázadó" tartománycsoporttal kell megállapodásra jutniuk. Végül is az Orániai-házzal rokonságban álló és a holland követekkel jó kapcsolatot ápoló Nassau grófjának közvetítésével megkezdődtek a titkos tárgyalások, ám a hollandok annyira elővigyázatosak voltak, hogy még feljegyzés sem készülhetett az egyeztetésekről. Csak Nassau grófjának Maximilian von Trauttmansdorff császári követhez írt beszámolójából tudjuk, hogy sor került néhány találkozóra. A hollandok végül is néhány nap múlva, a várakozásoknak megfelelően kihátráltak a tárgyalásokból, nem kívántak ugyanis a vesztfáliai béke megkötése előtt, annak pontos kimenetelét még nem ismerve, elköteleződni a császárnál. Ezt követően Magnus Ulrich Ferber dolgozata Trauttmansdorff grófnak és dr. Isaak Volmarnak, a münsteri béketárgyalások két császári megbízottjának példáján keresi a választ arra a kérdésre, milyenek voltak egy arisztokrata és egy polgári származású diplomata érvényesülési lehetőségei a békekongresszuson (Graf Maximilian von Trauttmansdorff und Dr. Isaak Volmar. Handlungsmöglichkeiten adliger und bürgerlicher Diplomaten im Vergleich). A szerző először a két követ életútját vázolja fel. Ebből kiemelésre érdemes, hogy Trauttmansdorff belső-ausztriai, konvertita nemesi családból származott, aki a kezdetektől fogva fontos szerepet játszott a harmincéves háború császári politikájának formálásában. Jelen volt a Katolikus Liga és a császár szö-