Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Diplomatie, Medien, Rezeption. Aus der editorischen Arbeit an den Acta Pacis Westphalicae (Ism.: Forgó András) V/1290

1294 TÖRTÉNETI IRODALOM vétségét megpecsételő 1619. októberi müncheni szerződés megkötésekor, az Albrecht von Wallensteint elbocsátó 1630. évi regensburgi választófejedelmi gyűlésen, de az 1635. évi prágai béke megkötésénél is. A münsteri béketárgyalásokba azonban viszonylag későn, csak 1645 novemberében kapcsolódott be. A szintén konvertita, de württembergi polgári családból származó Volmar rövid egyetemi, majd ügyvédi karrier után első jelentős politikai szerephez Tirolban jutott. A császári politikával az 1640. évi regensburgi birodalmi gyűlés, majd az 1643. évi frankfurti küldöttgyűlés alkalmával ismerkedett meg, ezután nevezték ki követnek a békekongresszusra. Míg Volmar elsősorbanjogi kérdésekben volt jártas, Trauttmansdorff a diplomácia világában mozgott otthonosan. Miután megismerkedtünk annak részleteivel, hogy milyen pozíciót töltött be a két követ a császári delegációban és milyen viszony alakult ki közöttük a münsteri tárgyalások alatt, valamint Trauttmansdorff 1647. júniusi végleges távozása után, a szerző három tézist felállítva válaszol a bevezetőben feltett kérdésére. Először is, míg a 16. század első éveiben a jogászhiány a polgári származásúaknak is gyors felemelkedést biztosított, a 17. században egy nemesi származású diplomatának már fiatal korában is lényegesen könnyebb volt központi udvari pozíciót betöltenie, mint polgári származású társának. Ekkorra a nem nemesi származásúak csak hosszú és küzdelmes úton juthattak fel a ranglétra tetejére. Másodszor, a polgári diplomaták mozgásterét jelentősen szűkítette származásuk, és ezt a tárgyalópartnerek igyekeztek is kihasználni. Ezt jól mutatja a császári küldöttség tárgyalási pozíciójának gyengülése Trauttmansdorff távozása után, valamint az a tény, hogy Svédország megpróbálta kétségbe vonni Volmar legitimációját. Végső soron azonban megállapítható, hogy a polgári származásból adódó hátrányt a személyes adottságok és a szívós munka kisebbíthették. Ezt jól mutatja Volmar kitűnő kapcsolata a francia követekkel, valamint az a szívélyes viszony, amely Trauttmansdorff és Volmar között kialakult. A kötet utolsó tanulmányában Maria-Elisabeth Brunert, a kiadvány egyik szerkesztője, kifejezetten egy forráscsoport, a birodalmi rendek jegyzőkönyveinek bemutatására vállalkozik, és ismerteti azok hasznosíthatósági lehetőségeit, különös tekintettel az osnabrücki fejedelmi tanács protokollumaira (Reichsständische Protokolle beim Westfälischen Friedenskongress. Form, Inhalt und Möglichkeit ihrer Auswetung). írásában részletesen bemutatja a jegyzőkönyvek formai és terjedelmijellemzőit, a tanácskozások témáit és résztvevőit. A hasznosítási lehetőségek közül először azt emeli ki, hogy a jegyzőkönyvek tanulmányozása során nyomon követhető a Svédországgal és Franciaországgal megkötött szerződések szövegének fokozatos létrejötte. Mivel pedig a forrás a birodalmi rendek vótumait is tartalmazza, ezek álláspontja is rekonstruálható a békeszerződés bizonyos pontjairól, de a háború értékeléséről is. A jegyzőkönyvek adalékot szolgáltatnak továbbá az egyes fejedelemségek történetéhez is, hiszen a tárgyalások során minduntalan előkerültek a partikuláris érdekek és ellentétek is. Itt a szerző többek között a korábban már említett marburgi örökösödési viszály hátterének megvilágítását hozza fel példaként. Harmadikként a korabeli politikai kommunikációban használt fogalmak meghatározásának lehetőségét említi. Megint csak egy példát említve: a jegyzőkönyvek lapjaiból kiolvasható, mit is értettek a tárgyalások egyes résztvevői különböző szövegkörnyezetben például a „haza" (Vaterland, patria) fogalmán. Olyan téma ez, amely az egész korszak vizsgálatának egyik központi kérdése lehet, és újabban a közép-európai és magyar kutatásban is egyre nagyobb figyelmet kap. Következő elemzési lehetőségekként a politikai beszédek, majd a béketárgyaláson folytatott kommunikáció vizsgálatát emeli ki a szerző. De ugyanígy alkalmas a szövegkorpusz egyes jogvagy éppen nyelvtörténeti kérdések megválaszolására. Utolsó két vizsgálati területnek a mindennapi élet és a mentalitás történetét, valamint a hadtörténet egyes aspektusait mutatja fel elemzési lehetőségként. A kötetet a tanulmányokról készült rövid, angol nyelvű összefoglaló, valamint a német nyelvű tanulmánykötetek két elengedhetetlen és igen hasznos alkotóeleme, a szerzők és szerkesztők rövid életrajza, valamint a precíz személy- és helynévmutató zárja. Ahogy a kötet alcíme is utal rá, a tanulmányokat olvasva csak ízelítőt kaphatunk az Acta Pacis Westphalicae hasznosíthatósági lehetőségeiről. A nyolc szerző érdeklődési területe nyilván nem reprezentálhatja a német (és francia) történetírásnak a vesztfáliai békéhez kapcsolható új kutatási útjait, mindenképpen érdemes azonban felfigyelnünk az erős francia orientációra és a németalföldi államszervezettel kapcsolatos kérdésfeltevésekre. A tanulmánykötet egyértelmű tartalmi hiányossága, hogy egyetlen svéd súlypontú elemzést sem közöl, és a téma kelet-közép-európai — német megfogalmazásban délkelet-európai — összefüggéseinek teljes hiányát is kötelességünk megemlíteni. Nyilvánvalóan mindkét hiányosság gyakorlati okokra vezethető vissza. Emellett a tanulmányok olvasását nehézkessé teszi, hogy sok helyen 17. századi német, francia, sőt holland