Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Diplomatie, Medien, Rezeption. Aus der editorischen Arbeit an den Acta Pacis Westphalicae (Ism.: Forgó András) V/1290

TÖRTÉNETI IRODALOM 1291 ború kapcsán az egyéni előnyök és az államérdek szerepére, továbbá a háborús publicisztika sem felekezeti, hanem jogi érvelést használt. Természetesen leginkább a franciák célkitűzéseiből hiányzott a felekezeti háttér, a béketárgyalásoknál szemére is vetették a svédeknek, hogy szinte csak a protestáns érdekek védelmével foglalkoznak. Ám a svédek sem pusztán felekezeti érveket hangoztattak, amikor bekapcsolódtak a háborúba, legalább ilyen fontos volt számukra annak hangsúlyozása, hogy a birodalmi jogot védelmezik a császári agresszió ellen. A cseh felkeléskor kiadott császári röpiratok is kerülték a felekezeti okok hangsúlyozását. Azt azonban szintén túlzás lenne állítani, hogy a harmincéves háború egyáltalán nem tekinthető vallásháborúnak. A szerző — az osztrák Arno Strohmeyer kutatásaira hivatkozva — kiemeli, hogy a felekezeti hovatartozásnak konfliktust irányító, sőt konfliktust kiélező szerepe volt a korszakban. Hozzátehetjük a tanulmány érveléséhez, hogy Strohmeyemek ezt a tézisét a magyar történelmi példák is jól igazolják. Ezeken kívül a partikuláris érdekek is hozzájárultak a háború kirobbanásához és annak folytatásához, elég itt Bajorországnak a Pfalzi Választófejedelemséggel szemben támasztott területi igényére vagy a választófejedelmi cím megszerzésére gondolnunk. Az egyes mozgatórugók összejátszására pedig jó példa a háború folyamán lejátszódott marburgi örökösödési viszály (Marburger Erbfolgestreit), amely két kis fejedelemség (Hessen-Kassel és Hessen-Darmstad) felekezeti színezetű összetűzéseként indult, végül Svédország, Franciaország és a császár is részt vett a kérdés rendezésében. A szerző az értelmezési lehetőségek közül végső soron a német Johannes Burkhardt tézisét emeli ki a harmincéves háborúnak a modern államok kialakulásában betöltött szerepéről (Staatenbildungskrieg). A harmincéves háború megítélésénél talán csak a vesztfáliai béke értelmezése sokoldalúbb. A kortársak nagyszabású békeművet látták benne, amely véget vetett a szörnyű háborúnak és hosszú időre meghatározta a birodalom további sorsát. A Szent Római Birodalom 1806. évi megszűnése után azonban — főként a protestáns-porosz hátterű történetírásban — a gyengeség és megosztottság szimbólumává vált. 1918 után pedig kifejezetten nemzeti szerencsétlenséggé, amelybe a francia agresszió taszította a német államokat, megakadályozva, hogy elinduljanak az egységes nemzetté válás útján. A második világháború után ismét a háború katasztrófajellege és a vesztfáliai szerződések béketeremtő szerepe került előtérbe. Az európai egységesüléssel párhuzamosan pedig a megállapodás-sorozat európai dimenziói kaptak egyre nagyobb — tegyük hozzá, néha túlzottan nagy — hangsúlyt. Az értelmezési kísérletek pedig még egyáltalán nem zárultak le, és talán soha nem is fognak lezárulni, gondoljunk csak a 2006-os jubileumi év kiadványaira, amelyekkel sajnálatos módon egyáltalán nem foglalkozik a szerző. Végül azt is meg kell jegyeznünk, hogy a magyar történeti irodalomban a legutóbbi időkig a vesztfáliai béke negatív (protestáns-porosz) értelmezése honosodott meg. Gonda Imre és Niederhauser Emil sok kiadást megélt klasszikus munkája például sommásan így jellemzi a münsteri és osnabrücki egyezményeket: „A béke mindenekelőtt a német birodalom [sic! | belső ügyeit rendezte. Valójában most már hivatalosan is egymástól független kisebb-nagyobb államokra bomlott, azóta sem tudja senki pontosan, hányra. Ez az állapot maradt még másfél évszázadig, ameddig még egyáltalában volt szent német-római birodalom [sic!]." (Gonda Imre - Niederhauser Emil: A Habsburgok. Egy európai jelenség. Bp. 1998''. 86), Annál örvendetesebb, hogy legújabb egyetemes történeti tankönyveink már lényegesen árnyaltabb képet festenek a kérdésről (Mahner Péter: A régi rend alkonya. Egyetemes történet 1648-1815. Bp. 2006.; A kora újkor története. Szerk. Poór János. Bp. 2009.). A kötet következő két tanulmánya a sajtótörténet szemszögéből közelíti meg a vesztfáliai békét. Ulrich Rosseaux dolgozata a békekonferencia korabeli sajtóvisszhangját vizsgálja (Friedensverhandlungen und Öffentlichkeit. Der Westfälische Friedenskongress in den zeitgenössischen Drucken), Peter Arnold Heuser pedig azt mutatja be a francia követek levélváltásának forrásbázisán, hogy miként próbálta alakítani a francia politika a béke párizsi sajtóhíreit, és miként befolyásolták a francia diplomáciát a külföldi újságok beszámolói (Französische Korrespondenzen beim Westfallischen Friedenskongress als Quellen'zur politischen Publizistik). Az előbbi tanulmány lapjain a vesztfáliai béke, mint a kor egyik legjelentősebb médiaeseménye elevenedik meg. A német nyelvterület a 17. század közepén Európa legfejlettebb sajtópiacának számított, a vesztfáliai béke idején huszonöt sajtótermék jelent meg itt, amelyből tizenkilenc foglalkozott is a békekongresszussal. Újságot minden jelentős német városban kiadtak, volt olyan, ahol kettőt, sőt hármat is. Az újságolvasók számát még óvatos becslések szerint is mintegy kétszázezerre teszi a kutatás, társadalmi összetétele pedig jócskán túlmutatott az udvari nemességen, és az egyetemi oktatók, tanárok, papok, bürokraták révén a polgárság felső rétegét is elérte.