Századok – 2011

TÖRTÉNETI IRODALOM - Millet, Hélene: Le concile de Pise. Qui travaillait a l'union de l'Église d'Occident en 1409? (Ism.: Kiss Gergely) V/1273

1278 TÖRTÉNETI IRODALOM zott. Jean de Sains, Honorât de Bővet, Nicolas Sacosta és Vital Valentin nem egyszerű „hivatalnokok" voltak, mind a költészetben, mint az egyházszakadás teológiai magyarázatában maradandót alkottak, sőt még a XIII. Benedek elítélésében oly fontos, ám kényes vizsgálatokban is jeleskedtek. (XIII. Benedekkel szemben széles körben elterjedt a vád, hogy az ördöggel cimborál és környezetében sokan az ördög szolgái, akik elmerültek a fekete mágiában.) A két terület — Anjou és Provence — között e tekintetben azonban jelentős különbségek mutatkoztak. A zsinat során az Anjout képviselők kevéssé, míg a provence-iak igencsak kitettek magukért, amit ez utóbbiak önálló nációként való elismerése is mutat. Úgy tűnik, hogy ez beleillik abba képbe, amelyet más területen, később is érzékelhetünk: az Anjou elit elvándorlását Provence irányába. A kötetet hatodikként egy a portugálok részvételéről írt tanulmány zárja (Portugália részvétele a pisai zsinaton 114091, 383-409. o.). Látszólagosan ellentmondást keltő a témaválasztás, hiszen számát tekintve a portugál követség volt az egyik legkisebb a pisai zsinaton, ráadásul — egy képviselőjüket leszámítva — igen későn csatlakoztak a zsinat munkájához, és annak egyik leglényegesebb részében, XII. Gergely és XIII. Benedek elítélésében és letételében nem is vettek részt. Millet itt tulajdonképpen a negyedik tanulmányban (francia részvétel) felvetett gondolatot viszi végig portugál vonatkozásban: hogyan alakult, mekkora volt a súlya, jelentősége a portugál követeknek. Itt is természetesen a prozopográfiai kutatás eredményei adják az alapot, ami különösen fontos, mivel a portugál kutatás eddig tapintatosan, óvatosan nyilatkozott Portugália és a pisai zsinat kapcsolatáról. A tanulmány első része a 7 portugál követ életrajzi adatait közli a résztvevőket felsoroló, e kötetben már sokszor bemutatott listák alapján (387. oldal, táblázat, 394-400. o.). Ezzel azonban még a korábban vázolt ellentét nem oldódik fel. Érdemes-e egyáltalán ekkora figyelmet szentelni egy ilyen kicsiny létszámú, későn érkező, és a leglényegesebb döntés meghozatalánál még hiányzó követségnek? Az angolok példája — akik csekély számban, de annál nagyobb súllyal vettek részt a zsinat munkájában — óvatosságra int. I. Joáo király igyekezett semleges helyzetet elfoglalni a két rivális pápa konfliktusában, már csak azért is, mert egyháza nem volt egységes, egy része az avignoni, másik része a római pápát támogatta. Joáo maga XIII. Benedek oldalán állt. Egyértelmű jelek mutatnak arra, hogy a portugál uralkodó már a pisai zsinat előkészítésekor igyekezett pontosan tájékozódni az alakuló erőviszonyokról. Emberei jelenléte biztosan kimutatható az 1408 májusában XII. Gergelyt elhagyó bíborosok környezetében, számos más „informátor" mellett. Az esetről beszámoló William Swan szerint a portugálok mellett olaszok, franciák, magyarok (!), csehek, spanyolok, lengyelek, angolok és németek is megfordultak Luccában ezekben a napokban. Az események kulcsfigurája — portugál szemszögből nézve — Nicolaus Balionibus de Perusio volt, a johanniták rendtartományi főnöke, aki Portugáliába elvitte a zsinatot kezdeményező disszidens bíborosok felkérő leveleit, és aki az egyetlen, érdemi döntéshozatalban is résztvevő portugál követ volt a pisai zsinaton. Az alapos tájékozódás ellenére nagyon későn - csak 1409 februárjában válaszolt a királyi a bíborosok megkeresésére. I. Joáo országos — minden bizonnyal véleményadó konzultatív — gyűlést hívott össze, és a főpapok tanácsára végül a zsinati részvétel mellett döntött. Ennek ellenére Balionibus is csak április végén érkezett meg Pisába (a többiek csak júniusban!). A lassú döntés okairól az uralkodó kitérő választ adott a zsinati atyáknak, ami ismét csak óvatossága mellett bizonyít. Ezen a ponton merül fel komolyan a kérdés: mi volt a portugál jelenlét jelentősége. A zsinat szempontjából másodlagos volt a küldöttek szereplése, inkább fordítva volt lényeges, hiszen Portugália igazán csak a zsinat döntését követően állt ki az unió mellett, s csatlakozott ahhoz. Az ország érdekeit biztosítandó, a király Balionibus mellett igyekezett kihasználni két másik követ, Lançarote Esteves és Diogo Martins itáliai kapcsolatait és római jogi (Bologna!) végzettségét. Ók inkább már a két pisai pápa, V Sándor és XXIII. János környezetében egyengették az ország sorsát. Úgy tűnik tehát, hogy Portugália részvétele a pisai zsinaton éppenséggel fordított jelentőséggel bírt, nem igazán az unió létrehozására irányult, sokkal inkább az ország érdekeit szolgálta. Más kérdés, hogy a pisai zsinat nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Azt, hogy ennek mennyire volt hatása Portugália további helyzetére, a szerző már nem érintette, ami az előzmények bő ismertetése után sajnálatos hiányosság. így válthatott volna kerek egésszé a pisai zsinattal kapcsolatos gondolati vázlat a portugál álláspont kialakulásának sajátosságairól. Az összefoglalás egy ponton egészíti ki az eddig leírtakat: immár bizonyosságként kezeli, hogy a portugál uralkodó kiváró álláspontja eredményezhette az ország viszonylagos súlytalanságát a zsinaton. A másik fontos elem a portugál álláspontot kifejező gyűlés jellegére vonatkozik. Fajsúlyos — és a kötet harmadik, képviseletet és törvényességet fejtegető tanulmányát jól kiegészítő — következtetés az, ami a portugál példa alapján levonható: az uralkodó főpapjai véleményét kikérve döntött a zsinati részvétel mellett, így a követség csekély száma ellenére egész Portugáliát egységesen